2017. június 19., hétfő

Green Day koncert beszámoló

saját képek nincsenek, mert mindegyik homályos lett, csupán csak pár videóval büszkélkedhetek

2017. 06. 18.


A nap, amire másfél éve várok, tegnap eljött. A Green Day koncertet adott Magyarországon, én pedig mindennek szemtanúja lehettem. Habár semmi sem úgy alalkult, ahogy terveztem.


18:15-ig nem is volt semmi baj, megérkeztünk a Papp László Budapest Sportarénába, előre is mentünk anyával a kiemelt állóba, ahová a jegyünk szólt. Már jópáran ott voltak, így csak a tömeg közepén tudtunk helyet foglalni. Az előzenekar - Rancid - plakátja már fent volt a színpadon, és körülöttünk mindenki a Green Day-ről beszélt, amitől még izgatottabb lettem, hiszen olyan régóta várok, hogy a kedvenc trióm ellátogasson kis hazánkba is. A sok Green Day pólós ember egy helyen olyan megható volt, hogy nagy valószínűséggel a régi Tami sírva fakadt volna, és minden bizonnyal ezen felbozdulva simán beszélgetést kezdeményezett volna egy csomó emberrel. De a mostani Tami inkább csak mosolyogva nézett körbe a társaságon, és örömmel látta, hogy lám, nem ő az egyetlen.

A Rancid hamarosan megjelent a színpadon. Szívesen mesélnék a látványról, de az én 161 és fél centim korántsem volt elég ahhoz, hogy bárkit is észrevegyek. Így van, alig tudtam néha kinézni a hatalmas égimeszelők közül, hogy megnézhessem, ki is zenél éppen. Viszont bárki is volt az, nagyon jól csinálta. Tetszettek a számok, a ritmus, igazi punk zene volt. Az is lehet, hogy még utánajárok ennek a bandának, mert tényleg nagyon jól nyomták. Na, de itt jött valahol a képbe a baj.

Melletünk egy 16 éves forma gyerek, rágyújtott. Annyira közel volt hozzám, hogy azt hittem, meggyújtja a pólómat. Aztán persze a füsttől el kezdtem köhögni, és anya nem bírta tovább. Ahogy akkor, a koncert közepén lehetett, megmondta a srácnak, hogy hagyja abba, aki erre beszólt anyának. Kicsit elborult az agyam, úgyhogy figyelmeztettem a gyereket, hogy vigyázzon a szájára, mire - valószínűleg - az apja fenyegetően mutogatott felém, hogy én csak ne keressem a bajt. Utána az egész Rancid-ot dühösen álltam végig, és a kedvem is elment a koncerttől.

De aztán megjelent a Green Day, igaz, csak jó sok várakozás után, de megjelent. Pontosabban nem is ők, hanem Tré, a klasszikus, rózsaszín nyúl ruhájában. Valami ajándékokat is dobált, de semmit nem láttam az egészből, ezt is csak onnan tudom, hogy az első valami közvetlenül mögém esett, szóval, ha egy kicsit hátrébb álltam volna, simán elkapom. Dehát ilyen az én szerencsém, nem?
Őszintén, a nagy pillanatból, amikor Billie Joe és Mike is a színpadra lépett, egyáltalán nem rémlik semmi, mert addigra a tömeg már annyira odavolt, hogy szinte összetapostak. Elkezdődött a Know Your Enemy, megvolt a "néző felhívása a színpadra" elem is, ami elmaradhatatlan egy Green Day koncertnél, és persze megvolt a heey hoo is, amit BJ többet szokott üvölteni, mint a dalszövegeket.

Nem mondanám, hogy különösebben élveztem az egészet, mert egy ponton már fontosabb lett az, hogy ne érjen hozzám az a középkorú, izzadt testű fickó, aki biztos, hogy be volt lőve, és inkább kapkodtam levegőért, mintsem a kilátásért. Azt gondolnánk, hogy de legalább hallottam a zenét - hát nem. Valami gáz lehetett a hangosítással, mert fix, hogy torz volt. Néha alig ismertem fel a dalokat, arról meg, hogy értsem, mit beszél Billie Joe, letehettem már mindennek az elején. Oké, azért azt még el tudtam kapni, ahogy magyarul azt mondja, "köszönöm" és "szia", ami esküszöm, olyan édes volt, hogy azt hittem, menten elolvadok - habár, lehet, hogy ezt csak a bizonyos időközönként  a színpadon fellobbanó lángok miatt éreztem, ki tudja.

Annak ellenére, hogy tulajdonképpen mennyire meggyűlöltem a kiemelt álló közönségét a hülye lökdösődésük miatt - tudom, hogy ez normális a koncerteken, de ezek mind be voltak állva -, azért voltak pozitívumok is. Három magasabb férfi is felajánlotta, hogy üljek a nyakukba, hogy lássak is valamit. Azt hiszem, ez volt a legjobb tapasztalat a koncerten, mert hát mégis milyen jófejség már tőlük, hogy figyelnek a körülöttük lévő emberekre, és próbálnak segíteni nekik. Amikor már csak egy hajszál választott el attól, hogy elessek, egy nálam idősebb, de egyben kisebb méretű lány megfogott és bíztatóan kiabálta, hogy tartanak, ne aggódjak. Annak a szőke lánynak pedig, aki hősiesen lökte el mellőlem azt a hülye drogost, külön köszönet jár. Ezek az apró segítségek voltak azok igazából, amik valamicske fényt vittek az estémbe. (Mellesleg a hirtelen szerzett kilátást, amit idegenek nyakában ülve szereztem, viszonylag gyorsan el is vették tőlem, mert az őrök beszóltak, hogy szálljak le. Az egyáltalán nem volt gáz, hogy rajtam kívül még vagy huszan csinálták ezt, de nem baj. Tényleg látszódhat rajtam, hogy gyenge láncszem vagyok, na sebaj.)

De ne feledkezzünk meg a Green Day-ről sem. Addig, amíg a szemem előtt volt az egész színpad, bizony a tekintetem találkozott Billie Joe-éval. Nem is tudom, mit éreztem. Az ember, akit eddig csak videókban és képeken láttam, hirtelen ott volt előttem, engem nézett, és én őt néztem, igazából, nem csak monitoron keresztül. Mintha valami, amit eddig talán nem is gondoltunk valóságosnak, most hirtelen bebizonyította volna, hogy igenis létezik. Igaziból hallottam a hangját, igaziból gitározott, minden olyan IGAZI volt, amit csinált. És ott volt Mike, a tetkóival együtt, a gitárjával együtt, ott volt Tré, a kék hajával együtt, és hát Billie Joe... aki talán a legnagyobb hatással volt az életemre. Azt a kevés alkalmat, amíg tisztán láttam, sosem felejtem el.

Viszont a műsor felénél már nem bírtam tovább. Szomjas voltam, nem kaptam levegőt, nem láttam semmit, így végül is beadtam a derekamat anya unszolására, és kimentünk. Miután vettünk vizet, meg ettem egy keveset, kicsit már jobban éreztem magamat, pedig már nem csak, hogy nem a kiemelt állóban álltunk, hanem egyenesen mindennek a leghátulján. Onnan már végképp nem lehetett látni semmit sem, viszont a hang tisztább volt. Igaz, nem volt már Billie Joe egy karnyújtásnyira tőlem, mégis jobban éreztem magamat ott hátul aközött a pár ember között. A zenét már jól lehetett hallani, így végül is nem vesztettem sokat. A műsor végig hátul maradtunk anyával, és ott énekelgettünk a dalokat.

Összeségében ez a koncert nagyon a közepén volt a jó x rossz egyenesen. Nem is a Green Day-jel volt a baj, inkább az eszetlen tömeggel. A banda színvonalas és klasszikus GD műsort hozott össze, és a jól megszokott elemekkel - néző felhívása a színpadra egy kis gitározás erejéig, ajándék pólók kilövése a tömegbe, a politikusokat fikázó monológ, stb, - tarkított koncert volt. Nekem speciel ez nem volt meglepetés, hiszen régen egyfolytában a trió fellépéseiről néztem videókat, így nagyjából tudtam, hogy mik lesznek. A wc papír ugyan elmaradt, de helyette kaptunk egy magyarul "beszélő" BJ-t, ami szerintem minden pénzt megért. Ha viszont választanom kéne eddigi két koncert élményem közül, akkor habozás nélkül az elsőt, azaz a Pierce The Veil novemberi fellépését mondanám. Igaz, a kettőt nem lehet összehasonlítani, hiszen a PTV nem punk, naná, hogy kevesebb az őrült, és ők a Dürerben léptek fel, nem a Sportarénában, de nekem az mégis egy jobb tapasztalat volt.

És tulajdonképpen ez volt a koncert. Végül is, megérte elmenni, meg hát egy ekkora lehetőséget semmi pénzért nem hagytam volna ki. Azt hiszem, amint kicsit kipihentem magamat, elmúlnak a rossz érzéseim és talán jobban fogom értékelni a tegnap estét.

Amber

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése