2017. november 23., csütörtök

Kedvenc sorozataim


Nem mondanám magamat nagy sorozatfüggőnek, de ami elém jön, és igazán érdekel, azokat a darabokat mindig megnézem, és mivel van egy-két igazi gyöngyszem, amiket teljes szívemből imádok, úgy döntöttem, összehozom a mai bejegyzést. Íme!

Amber


-------------------------------------------------------------------------
1. Született Feleségek

Nem emlékszem pontosan, de szerintem ez volt az első igazi sorozatom, amit végignéztem. Kisgyerekként mindig láttam, ahogy anya nézi, így nagyon kíváncsi voltam, mi is ez az egész. Úgy nagyjából az általános iskolás éveim vége felé vágtam bele, és soha, egy pillanatra sem bántam meg. Imádtam a történetet, a rejtélyeket, a fordulatokat, és természetesen a Lila akác köz varázslatos hangulatát, ami egyszerre nyűgözte le az embert, mégis teljesen nyugodtan tolta a képünkbe, hogy pont az ilyen helyeken történnek a legnagyobb bűnök. És igen, volt egy csomó bajkeverés, idegtépő rész, idegesítő karakterek, de én mégis szerettem ezt a történetet. Ami pedig a legjobb benne, hogy véget ért. Mármint, hogy nem nyúzták a végtelenségbe az egészet, mert lássuk be, egy idő után belefárad a néző ezekbe. A Született Feleségeknek volt egy nagy alapsztorija, de bővelkedett sok-sok kisebb történetben is, de mégis ügyesen kézben tartotta az egész sorozatot, és végül sikerült lezárni mindent. 
A négy főszereplőt is úgy szeretem, ahogy vannak - ott van például Lynette, aki talán a legnagyobb kedvencem. Egy halom gyerekkel a hátán rúgta szét minden elé jövő probléma hátsóját, és ezt nem lehet nem figyelembe venni! Ezek mellett mindig a családja az első neki, de sosem rest kiállni a barátaiért sem. Ő és Tom volt az abszolút kedvenc párosom. De persze imádtam még Gabrielle-t is, aki mondjuk egy önző nő, sosem képes megváltozni, nem számít neki semmi más a pénzen és a saját szépségén kívül, és talán még a barátai sem érdeklik annyira, mégis volt benne valami, ami megfogott. Talán a folytonos visszaszólásai, talán a jelenetek a gyerekeivel, nem tudom, de mindenesetre kevésbé irritált, mint mondjuk Susan, aki a világ legszerencsétlenebb embere. És nem arról van szó, hogy őt nem szeretem, mert ez nem igaz, de ő tényleg egy olyan valaki, aki nem képes egyedül lenni. Mindig kell neki egy férfi, hogy értelmét lássa az életének, ami szerintem nem helyes. Persze mondhatnám, hogy sajnálom, hogy nem jött rá, hogy nem mindig kell valaki más a boldogsághoz, de akkor ő nem lett volna az a folyton bénázós Susan, akit pont azért szerettünk, mert
mindig egy fickó után koslatott.
És akkor most jöjjön Bree, aki egyszerűen zseniális. Bár az érzelmeit teljesen elnyomja, és minden probléma ellenére megpróbál higgadt maradni, és az arcán tartani azt a maszkot, amit magára erőltetett az évek során, mégis csak emberi lény, és vannak bajai. Igazi, hús vér karekter, akit annak ellenére is csak szeretni lehet, hogy alkoholista lesz, és bizony elindul a lejtőn. Bree az egyik legérdekesebb karekter, akivel csak találkoztam.
Egyéb szereplők közül nagyon szerettem még Bree fiát, a meleg párt, akiknek a nevükre már nem emlékszem, és a Scavo ikreket is. Mindannyian stílusos, szerethető és vagány karakterek voltak, akiket sosem fogok elfelejteni.
Végül pedig kiemelném még a nyitó számot/intrót, ami ugyan kis dolog, de én nagyon szerettem, és egyben nagyon hiányzik is. Ez speciel az egész sorozatra igaz, de nem hiszem, hogy valaha is képes lennék újrakezdeni ezt a történetet. Nem azért, mert nem volt jó, hanem mert egyszerűen csak elég volt egyszer végig nézni. Bár ki tudja, lehet pár év múlva, amikor már homályosabban emlékszem a sztorira, visszúnyulok hozzá.


2. Wayward Pines
- spoiler veszély? -

Magával a történettel úgy találkoztam, hogy anya a könyv verzióját olvasta, én pedig megint kíváncsiskodtam. Nem tellett sok időbe, amíg felpattantam az internetre, és felkutattam a sztorit, amihez először negatívan álltam hozzá, de végül "próba szerencse" alapon belenéztem, és mit ne mondjak, talán az egyik legzseniálisabb sorozat a Wayward Pines, ami azonnal magával ragadt. Egy rejtélyes város, tele titkolódzó emberekkel és válasz nélkül maradt kérdésekkel... egy titkosügynök, Ethan Burke elveszett társai nyomába ered, ám egy olyan világba csöppen, amiből nincs kiút. A Wayward Pines-ként ismert város nagy falakkal van körbevéve, de senki nem tudja, hogy miért. Nem tudom jobban körbeírni a történetet, ez az egész alkotás annyira jó, hogy tényleg kár lenne bármit is előre elmondani. Minden pillanata meglepő, izgalmas, és lebilincselő - az első évadot konkrétan két nap alatt megnéztem. Egyébként csak 2 évadja van, melynek először nem örültem, mert az első szériában minden tökéletes le lett zárva, és kifejezetten dícsértem ezt, mert sok sorozattal ellentétben nem húzták-nyúzták a dolgokat, és 1 évadban mindent jól elmeséltek, de aztán jött a hír, hogy van folytatás, és én megint szkeptikus lettem. Persze ismét tévedtem, mert a második széria tökéletesen kiegészíti elődjét, és egyre izgalmasabb kérdéseket vet fel. Mi van, ha régi ellenségeink valójában nem is olyan vérmesek, és igazából okosak, és idomíthatóak? Mi van, ha valaki nem ért egyet a rendszerrel? Mi van, ha ezekben a szűkös időkben, amikor az embereknek muszáj szaporodniuk, becsúszik a homoszexuálitás? Az utóbbi kérdés szerintem nagyon érdekes, hiszen ez tényleg egy teljesen logikus felvetés. A történetben addig jutottunk, hogy most már a nagy titkot, miszerint a falon túl úgynevezett "abik" (ez mondjuk egy teljesen röhejes név, amikor először hallottam, szabályosan sírtam a nevetéstől) élnek, és mindenki tudja, hogy a városban élő emberek a az utolsók a világon, de vajon mit kezd a vezetőség azzal, ha valaki - jelen esetben egy fiatal fiú - rájön, hogy a saját neméhez vonzódik? Onnantól vajon haszontalan tagja lesz a városnak? Vajon megölik? Vajon a régi módszerekhez nyúlnak, és megpróbálják áramütéssel, vagy lobotómiával "kiegyenesíteni"?Nagyon tetszett, hogy ezt így beleszőtték a sztoriba, még annak elelnére is, hogy nem fejtették ki tökéletesen a témát.
Na de a Wayward Pines már az első évadban sem hagyja nyugodni az agytekervényeinket, hiszen felmerül bennünk a kérdés, vajon az őszinteség a jobb, vagy a hazugság? Én ezt egy nagyon érdekes dolognak tartom, és hetekig gondolkodtam ezen, miközben néztem, és miután befejeztem a sorozatot. Megtudjuk ugyanis, hogy Dr. Jenkins - avagy David Pilcher, ahogy később kiderül - első próbálkozása a várossal nem sült el épp túl jól, mert amikor az embereknek elmondták, hogy a falon túl egy abberrált faj él, akik elfoglalták a világot, mindenki pánikba esett. Káosz tört ki, rengetegen öngyilkosak lettek emiatt, mások átmentek a falon túlra, és ott lelték halálukat az abik miatt, Dr. Jenkins pedig összeomlott. Épp ezért, a második próbálkozásánál már amolyan rejtett diktatúrát vezetett be; mindig fel kell venni a  telefont, ha csörög, fel kell jelentened a szomszédodat, ha valamit gyanúsnak vélsz, a múltadról nem beszélhetsz, vannak nyilvános kivégzések, amik ünnepnek vannak titulálva, de ami a legfontosabb: ne próbálj meg elmenni! Tisztára Állatfarm, ha jobban belegondolunk. De vajon ez mennyire jó taktika? Hogy az emberek nem tudnak semmit, és rettegésben élnek. Hogy a kíváncsiság, a lázadás hajtja őket, hogy megtudják az igazságot, de ők nem tudhatják, mi vár rájuk, ezért nagy károkat is okozhatnak. Miközben Pilcher védeni próbálja az embereket, maga ellen fordítja őket, és kitör a teljes káosz.


Imádtam ezt a sorozatot, mert sosem untatott, és mert izgalmas gondolatokat vetett fel bennem. Nem hagyott nyugodni egy percre sem, és mindig volt benne valami nagy csavar. Annak ellenére, hogy egy kicsit ilyen disztópiás, mégis nagyon jó és ígényes volt, nem csapott át ilyen Beavatottas micsodába, és még nem is volt benne annyi a vér, meg az ijesztgetés, hogy elájuljak tőle. Az érdekes karakterek csak úgy hemzsegtek a sztoriban, még a leggyenyóbbakat is képes voltam szeretni. És ha már itt tartunk, kedvenc szereplőnek mindenképpen Arnold Pope seriffet mondanám, imádtam, ahogy mindig felbukkant a megfelelő helyen, a tökéletes időben, és közben nyugodtan ette a kis fagyiját, és hát az ikonikus "ez az én városom"... igen *sóhaj*. persze nyírjuk ki a harmadik részben, úgy kell azt. Igaz, ő végül is egy gonosz karakter, de hát én szeretem az ilyeneket, ez van.
Pluszba még az intrót is mondanám, amit szintén nagyon imádok. Kicsit olyan, mint az American Horror Story első évadának az eleje. Az pedig külön tetszett, hogy ezt megtartották a második évadban is, és csak kicsit változtattak rajta.


3. Gossip Girl

Amilyen kéttségesen kezdtem el nézni ezt a sorozatot, ma már olyan biztosan szerepel ezen a listán. Őszintén, utáltam az egészet, amikor elkezdtem, nem volt egy olyan szereplő sem, akit kicsit is megkedveltem volna, és rendszeresen felcsesztem magamat a karakterek döntésein, lépésein, mégsem tudtam leállni vele. Érdekelt, hogy mi következik, és amúgy sem szeretek félbehagyni dolgokat. A kitartásomnak meg lett a gyümölcse, hiszen végül megszerettem a sorozatot, és amint erre ráeszméltem, élveztem minden epizódot. Szó, ami szó, szerintem a végét nagyon elronttoták, dehát már olyan csavarosak voltak a szálak, hogy nem csodálom, hogy a készítők csak úgy véget akartak vetni ennek az egésznek - én pedig ezt egyáltalán nem bánom, mert nem szeretem az ilyen végtelenségbe nyújtott dolgokat.
A kedvenc karakterem helyett most inkább hadd beszéljek egy kicsit arról, akit a legjobban utáltam. Ő nem más, mint Serena. Lehet, hogy jobban öltözködik, mint Blair, és lehet, hogy elsőre még ő volt szimpatikusabb a két lány közül, de ahogy telt-múlt az idő, úgy gyűlöltem meg egyre jobban ezt a kétlábon járó szerencsétlenséget. Nincs semmi értelmes terve az életével, ami önmagában még nem is lenne baj, de ő egyszerűen csak sajnáltatja magát emiatt, és azt hangoztatja, hogy a neve segítsége nélkül akar elérni dolgokat, de közben meg egyfolytában kihasználja azt, hogy előrébb jusson. Minden szakítása után elhatározza, hogy ő mostantól egyedül is erős lesz, aztán csak talál valakit, aki vagy stikkes, vagy csak a pénzére hajt, és ő már megint emészti magát, hogy de hiányzik neki Dan, aki meg már rég túl van rajta. Hát érdemes egy olyan srác miatt szenvednünk, akit nem érdeklünk többé? Naná, hogy nem, de azért Serena csak tovább fájlalja az életét, közben belekap mindenbe, de semmit nem visz véghez, majd megállapítja, hogy szar az élete, és inkább csak bulizik tovább, lefekszik midenkivel, és fetreng a bánatban. Vicces, mert magával Blake Lively-val nincs bajom a való életben, szerintem gyönyörű, és tehetséges színésznő, de a Gossip Girl-ben csak utálni tudtam.
A másik ilyen kiemelkedően tenyérbemászó szereplő a híres neves Jenny Humphrey, aki megtestesít mindent, amit utálok a hozzá hasonló tieznéves lányokban. Egyszerűen idegesítő, igazi bajkeverő, aki annyira nagyképű, hálátlan és szánalmas, hogy legszívesebben csak lekevernék neki egyet, mielőtt lelökném a tetőről. Örömtáncot jártam, amikor végre elhúzott a sztoriból, és azt hittem, meghalok, amikor egy rövid időre visszatért. Ha még sokáig mutatták volna a képét, biztosan abbahahagyom a sorozatot. Na de sajnálatos módón ennek a gyűlöletnek köszönhetően Taylor Momsem-et - bár nem ismerem - szintén utálom, és képtelen vagyok meghallgatni a zenéjét. Nem azért, mert rossz, vagy ilyesmi, de ránézek, és rögtön a filmbéli szerepével azonosítom. Ugh, hagyjuk is ezt a témát, már sikeresen felidegesítettem magamat.


4. Big Time Rush

Újabb jel arra, hogy soha nem fogok felnőni, de én nem is bánom. Most is ugyanúgy imádom a Big Time Rush-t, mint anno, amikor felfedeztem, és egyáltalán nem szégyellem. Számomra ez a sorozat nem csak arról szól, hogy négy helyes fiú parádézik. Korábban a Lost In Stereo-n már írtam erről egy véleményt, és már egy ideje agyaltam rajta, hogy hogyan is hozhatnám vissza a FOTOSZINTÉZISre, ez a poszt pedig megadta a lehetőséget, úgyhogy most visszakerestem, és bemásoltam ide a gondolataimat:

"2014 nyarán fedeztem fel ezt a négy éneklő-táncoló jómadarat, és bevallom, élveztem a kalandjaikat. Talán most, hogy idősebb vagyok, sajnálnom kéne magamat, amiért egyes részeken a könnyem is kicsordult a nevetéstől és természetesen "szerelmes" is voltam, de én mégis úgy vagyok ezzel, hogy nem kár, hogy rajongásomnak köszönhetően vagy 2 hónap alatt végignéztem a sorozatot. Persze, időbe telt, míg rájöttem ennek az alkotásnak a valódi értékeire, viszont most már értem az igazi mondanivalót, és gondoltam, nektek is leírom a véleményemet.
Röviden a történetről: Négy minnesotai barátot felkarol egy producer, hogy igazi bandát faragjon belőlük. Kendall, James, Carlos és Logan fogja a cuccát és egyenesen Hollywoodba megy, remélvén, hogy oldalukon Gustavo Rocque-kal elérik legnagyobb álmukat, hogy híresek legyenek. De a sikerig hosszú és rögös út vezet, és még maguk a fiúk sem tudják, hogy mennyi bosszantó, vicces és szomorú dolog fog velük történni. És igen, így nagyjából ennyiből áll a sorozat. Betekintést nyerhetünk a négy szívtipró mindennapjaiba Hollywoodban, ahol keményen dolgoznak a jövőjükön. Azt hinnénk, ez egy nagyon bugyuta történet, amit azért találtak ki, hogy kislányok tudjanak valakikért rajongani, ezzel gazdaggá téve a készítőket. Pedig nem! Legalábbis szerintem nem.
A cselekményben olyan fontos dolgok is megjelennek, mint például, hogy egy színésznő és egy énekes nem lehet együtt, mert a lánynak a színész társával kell mutatkoznia, hogy az újságok sokat írjanak róluk és, hogy a rajongók is elégedettek legyenek. A médiától nem idegen, hogy olyan fényben tüntesse fel a dolgokat, hogy abból több haszon teremjen. Az az epizód mondjuk nagyon jól felhívja a figyelmet a problémára. Nem ez az egyetlen jó példa; vannak olyan részek, melyekben a bandák közti versengést vesézik ki a készítők, máshol a lemezek eladásáról van szó. Összességében, szerintem egy nagyon elgondolkodtató anyagot kaptunk, és ezt még tetézték egy különálló filmmel is.
De mivel, hogy a szépfiúk elterelik a figyelmet a lényegről, így sokan elsiklanak afelett, amit a sorozat valójában be akar mutatni - a média igazi arcát. Nekem ez a véleményem.
Aki látta és aki még nem, annak is érdemes megnézni (még egyszer), hogy mi is ez pontosan. A részek nem hosszúak, én személy szerint még így utólag is jót szórakoztam rajtuk, bár ez lehet, hogy csak a szörnyen infantilis énemtől van. Pusztán csak 4 évadból áll, és sokkal érdekesebb, mint az én végtelen szövegelésem."

Ezekkel a sorokkal még mindig csak egyetérteni tudok, azt hiszem, nem is fogalmazhattam volna meg jobban a véleményemet. Még azért annyit hozzátennék ehhez a részhez, hogy a kedvenc karakterem James volt, ennek különösebb oka nincs, egyszerűen csak imádtam, hogy ennyire beképzelt, és totál idióta.



5. Gyilkosság

A listán az utolsó sorozat igencsak közel áll a szívemhez. Ez is csak rövidke szériás darab, melyben szintén azt szeretem a legjobban, hogy van eleje és vége, na meg fantasztikus története. A sztori egy skandináv krimit dolgoz fel, de amúgy amerikai, és az én imádott Seattle-mben játszódik. A kérdés pedig nem más, mint az: Ki ölte meg Rosie Larsen-t? 

Elmondanám a véleményemet a végkifejletről, de az spoiler lenne, úgyhogy inkább csöndben maradok, és csak annyit írok: meg fogtok lepődni. Ez nem egy tipikus történet, nem tipikus szereplőkkel megfűzerezve. Imádtam a nyomozópárost, Stephen Holder-t és Sarah Linden-t, akik nem csak társak, de igazi barátok is - és nem többek! Örültem, hogy nem hozták őket össze. Ők tipikusan olyan páros, akik tényleg csak barátok, semmi többek. Nagyon szerettem ebben a sorozatban a nyomasztó, sötét hangulatát, fanyar poénjait, és persze magát a sztorit, és azt, ahogy az lassan összeállt. Aki szereti az ilyen nyomozós dolgokat, annak garantáltan tetszeni fog ez a darab is.

Nekem pedig ennyi lenne a listám, nektek milyen sorozatok szerepelnének rajta? :)

-------------------------------------------------------------------------

5 megjegyzés:

  1. gondoltam, megragadom az alkalmat, és írok megint, már úgyis elmaradtam :$
    lol a gossip girl-ről szóló véleményeddel egyetértek, főleg amit serenáról írtál, főként a harmadik évadban úgy felhúzott, hogy konkrétan a tévének pampogtam xD (mondjuk emlékszem még, amikor a szereplőkről beszéltünk, jenny mennyire idegesített, engem valamiért nem zavart ennyire :D ellenben vanessa, áh, de utáltam) a végét meg tényleg elrontották, addigra nem is nagyon maradt szereplő, akit kedveltem volna, bár ettől függetlenül szívesen gondolok vissza arra az időszakra, amikor néztem (de többször tuti nem vágnék bele). a született feleségekből igaz, nem sokat láttam, de nekem is tetszett, a wayward pines meg már amikor meséltél róla felkeltette az érdeklődésemet, csak sosem jutok el odáig, hogy belenézzek, de most megint feljegyzem magamnak ez után a felvezető után. most így elgondolva a saját listámat alig tudnék bármi mást megnevezni k-drámákon kívül, a legtöbb régebben kedvelt sorozat már nem is olyan fontos és nem is tűnik olyan jónak, ha viszonyítási alapként veszem őket. na sebaj :D
    zárom is soraimat eme esetlen kis megjegyzésben, mint mindig, most is csak magamat tudom ismételni, nagyon tetszenek az ilyen kedvences posztok, így ezt a cikket is tök jó volt olvasni, és kíváncsian várom a következő bejegyzést ^^ (és bocsi ezért az összeszedetlen kommentért xD)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. először is, köszönöm szépen a kommentet~ ^^ <3
      haha, megértem :D na jó, tényleg, vanessa sem volt semmi :o xD ő meg olyan kis álszent, a végére észre sem vette, mennyire ugyanolyan lett, mint a többi pénzes bunkó... egyetértek veled, még a szép emlékek ellenére sem kezdeném el újból :D
      Velem ugyanez van az általad ajánlott kdrámákkal sajnos :( Na de gőz erővel azon leszek, hogy végre szakítsak rá rendesen időt; én is szeretnék már eljutni arra a szintre, amire te :D ^^ hahaha, ezt megértem, mondjuk, én a kpoppal vagyok így, az amerikai/egyéb zenék már olyan furcsának tűnnek ezek után :D

      Megintcsak köszönöm szépen!^^ És ugyan már!^^

      Törlés
  2. Imádtam ezt a posztot, és a gyilkosság felkerült a listára. Biztosan meg fogom nézni! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, és a wayward pines is! :D

      Törlés
    2. Azta, köszönöm szépen!!!^^ Nagyon jól esik ezt olvasni!^^ Ha gondolod, miután megnézted őket, írj neekm, hogy hogyan tetszettek!^^ Kíváncsi vagyok, mit gondolsz róluk! :)

      Törlés