2018. január 15., hétfő

Gondolataim a k-popról #4〖SEVENTEEN〗

még több:

Méltán szerepel ez a 13 tagos csapat a legnagyobb kedvenceim között, hiszen nem csak fantasztikus zenét csinálnak, de mindannyian kiemelkedően különlegesek, akár együtt, akár külön-külön. Azt hiszem, még egy bandával sem néztem egy ennyi műsort, mint velük, és szinte már nem is sztárokként, hanem barátokként tekintek rájuk, akik tényleg nagyon sokat jelentenek nekem. És most épp azért vagyok itt, hogy összegezzem, miért is imádom annyira őket.


Október elsején fedeztem fel a Seventeent, de csak 1 hónappal később, nagyjából a Clap megjelenése után kezdtem el tanulgatni, hogy ki kicsoda. Annak ellenére, hogy elsőre mennyire rémisztően hatott ez a 13-as szám, miközben a tagokat memorizáltam, rájöttem, hogy sokkal jobban szeretek ilyen sok emberkéből álló csapatokkal foglalkozni. Nem csak azért, mert az EXO-ra emlékeztetnek, de azért is, mert egyszerre annyi fantasztikus idolt ismerhetek meg, hogy sokkal színesebbnek tűnik az adott csapat. Na nem mintha ez azt jelentené, hogy mások, ahol kevesebben vannak, nem tetszenek, mert ez nem igaz, mindössze csak szívesebben tanulok tagokat egy nagyobb létszámú bandából.

És ha már színeknél tartunk, a Seventeen a legjobb példa az ilyen ragyogó csapatokra. Bár számomra egy bizonyos szinttől - például az NCT-nél - már inkább tűnik amolyan "beltenyészetnek" a dolog, de 13 fő szerintem még nem olyan nagy, de ennek is megvannak a maga hátrányai. Ugyanúgy, ahogy az EXO-nál is megvannak ezek a problémák, úgy itt is észre lehet venni, mennyire nem egységesek a dalszövegek, mert például Minghao-nak meg Junnak alig jut valamicske rész, ezzel pedig Sehun is együtt tud érezni, nem? Persze, a fanok ebből is poént csinálnak, és lehet rajtuk nevetni, én is szoktam, de szerintem ez alapvetően egy elszomorító dolog. De visszatérve a karakterekre, pont az ilyen Seventeen kaliberű bandákban nehéz biast választani, és az alkalmat megragadva ismét párhuzamot vonnék eme csapat és az EXO között; ugyanis kísértetiesen hasonlít az itteni bias-helyzetem az első kpop bandáméhoz.

Ahogy az EXO-ban, úgy a Seventeen-ben is sokan vannak, ez pedig egyet jelent a sok különböző személyiséggel. Mindenkiben van valami, amit imádunk, ráadásul mindegyikőjük nagyon jól néz ki, így biztos, hogy nincs olyan, aki legalább egyszer ne gondolkodott volna el a bias-váltáson. De ahogy anno az EXO-nál kinéztem "magamnak" Chen-t, úgy szúrtam ki Minghao-t is, és egyik sem ment sehová, hiába volt ott Chanyeol vagy Woozi. Ez az, amit nagyon szeretek mindkét bandában, hogy mindkettőben megmaradt az eredeti kedvencem, akkor is, ha nagyon durván ostromolták a helyüket. De persze ez nem jelenti azt, hogy a többieket nem szeretem, meg ez a bias-dolog amúgy sem vérre megy, hiszen az ember csak úgy kiválasztja, hogy kit szeret, és néha meggondolja magát, de ebben még nincs semmi rossz érzés vagy negatívum. Egyszerűen csak jó eltűnődni, hogy vajon kit szeretünk a legjobban, na meg az ilyen témáknál alapvető kérdés, hogy ki a kedvenced, akkor meg már "illik" valamit mondani. Ha olyan emberről van szó, akkor nem kell belemennünk a dolgok sűrűjébe, hogy "de xy-t ezért, meg ezért szeretem, yx-et meg ezért", de én sosem tudom megállni, úgyhogy most ki is adom magamból.

Szóval, hol is kezdjem? Talán a legnagyobb bias wreckereimmel kéne, hiszen hozzájuk fűznek a leginkább erős érzelmek. Tehát jöjjön Woozi, Joshua és Seungkwan elemzése és ajnározása. Egyébként, ha már itt tartunk, az egész Vocal Unit, úgy ahogy van, egyik nagy gyengeségem, na de erről majd kicsit később.


Woozival először nagy dilemmában voltam, nem csak azért, mert a kezdetekben nem tudtam megkülönböztetni Hoshitól, de azért is, mert valahogy egyszerre tűnt ellenségesnek és aranyosnak. Alapvetően ebben szerintem nagyon hasonlítunk. De valahogy nem tudtam hova tenni őt, mert egyrészt haragudtam rá, hogy nem oszt a China line-nak több szöveget, másrészről pedig imádtam, mert tudtam, mennyire keményen dolgozik, mennyire fontos neki, hogy igényes anyagot tegyen le az asztalra és, hogy mennyire szereti a bandát. Tényleg ő az egyik legtöbbet hajtó tag, és ezért nagyon-nagyon tisztelem. Viszont valahányszor fangörcsölni akartam miatta, valahogy olyan kellemetlenül éreztem magamat, mert olyan aranyos, de tudom, hogy nem szereti az ilyen cukiskodós dolgokat, de mégis mit lehet tenni, ha egyszer az? Szóval ilyen awkward a kapcsolatunk Jihoon-nal, mert valahányszor elképzelem találkozásunk pillanatát, mindig ilyen nagyon kellemetlen szituáció kerekedik ki belőle, mert egyszerűen képtelen lennék nem mondani neki, mennyire aranyos, és hogy olyan ölelgetnivaló, és argghh... hát igen. Gondolom, ez nem lenne túl jó pont nála. Mindenestre imádom Woozit, még a kezdeti zavarok ellenére is, néha elgondolkozok rajta, milyen lenne, ha ő lenne nem csak a biasom, de még az ultimate biasom is.

Seungkwan egyszerűen tökéletes bátyja lenne bárkinek. Minden megvan benne, ami igazán szerethető egy emberben; humor, törődés, segítőkészség, és azért az a csodálatos hangja sem semmi. Imádom benne, hogy mennyire hiperaktív a műsorok során, mindig készen áll egy új poén elsütésére, mindig feldobja a hangulatot, és amit kifejezetten szeretek benne, hogy ha belőle csinálnak viccet, akkor sem rest nevetni, ez pedig nagy pozitívum. Hiszen szerencsétlen hányszor kapta meg, hogy ő a "legrondább" a csapatban, és mégsem sértődött be. Ez meg már emberfüggő, de szerintem még csak nem is néz ki rosszul - tipikusan olyan figura, aki a suliban jóban van mindenkivel, és nem a rosszfiúsága miatt zúgnak bele a lányok, hanem azért, mert végtelenül nagyszívű. Még úgyis, hogy nem ismerem, rá merném bízni minden titkomat, és lehet először kiröhögne, ha olyan dologról van szó, de tisztelettudó lenne, és végighallgatna, talán tanácsot is adna. Egyik kedvenc pillanatom vele az volt, amikor a One Fine Day első évadjában suttyomban ette meg azt a kolbászt, noha az volt a szabály, hogy minden ételt megosztanak a tagok egymás között. És így el is jutunk a mindig korgó gyomráig, amit nem lehet nem szeretni benne, hiszen aki csak egyetlen One Fine Day epizódot is látott, az tudja, milyen édes a szomorú feje, amikor megtudja, hogy nincs kaja.
Az is nagyon szimpatikussá teszi, hogy Vernonnal ennyire jóban van, mert szerintem Vernonra jó hatással van egy ilyen vidám emberke, mint Seungkwan, úgyhogy remélem, az America line első számú tagja a jövőben kevésbé lesz hallgatag a műsorokban.
Egyébként, amit még észrevettem Seunkwannal kapcsolatban, hogy ahogy minden kpop bandának megvan a maga English Machine-je, úgy a Seventeenben a szóban forgó személy tölti be ezt a pozíciót, és ez felettébb jól áll neki. Már a mostani tudásával is belopta magát a szívembe, ha pedig rendesen is megtanulná a nyelvet - nem várok el tőle ilyesmit, csak feltételezzük -, akkor komolyan megremegne Minghao a trónján. na jó, nem, őt senki sem cserélheti le, de akkor is.

Joshua-t tartogattam a végére hah, még a közelében sem vagyunk a mondanóm végének egyébként, mert ő döbbentett rá egy nagyon fontos dologra, és ezért örökké hálás leszek neki. Furcsa erről beszélni így, ilyen nyilvánosan, de amikor felfedeztem a Seventeent, és jobban beleástam magamat a tagokba, meg lemezekbe, akkor jött velem szembe a tény, hogy Joshua keresztény, és ez elgondolkoztatott. Ezelőtt sosem hallottam róla, hogy idolok, vagy úgy unblock hírességek hinnének ilyen dolgokban, és én magam sem hittem, annak ellenére, hogy meg vagyok keresztelve. Noha ez már alapból szimpatikussá tette az American line második tagját, mégis nap mint nap gondolkoztam rajta, vajon ez furcsa-e vagy sem. Persze ez hülyeség, hiszen miért lenne ez furcsa, de a sok agyalásnak köszönhetően rádöbbentem, milyen jó is az, amikor az embernek van egy ilyen kapaszkodója, főleg, ha olyan stresszes "állása" van, mint egy idolnak. Akkor jöttem rá, hogy nekem (is) az adja a félelmeim hátterét a leginkább, hogy nem hiszek semmiben, és épp ezért lettek olyan gondolatok a fejemben, hogy egyáltalán miért élek, amik lássuk be, egy 16 éves gyereknél elég ijesztő, hiszen még annyi lehetőség van előtte.
Már a régóta alkalmazott meditációban is van imádkozás, bocsánatkérés, és minden ilyen, amit Istenhez és Jézushoz (meg másokhoz) mondunk, és bár régen sosem gondoltam volna, hogy egyszer én ebben hinni fogok, sőt, ateistának vallottam magamat, a relaxációs gyakorlatok és Joshua példája valahogy bogarat ültetett a fejemben, és egyszer csak el kezdtem hinni. És nem bántam meg, mert azóta könnyebben kezelem a problémáimat, kevésbé félek, és tényleg a gyógyulás útjára léptem. Ez pedig valószínűleg sokkal később jött volna el, ha Joshua nem "nyitja fel a szememet", és ez lenne az a nyomós ok, amiért nagyon szeretem őt.
Az olyan dolgok, minthogy imádom, amikor angolul beszél, amikor átmegy "Jisoo-s-ba", vagy úgy egyáltalán, hogy 110%-ban egy igazi gentleman,  már csak plusz, mégis említésre méltó érdemek, hiszen ez is csak hozzátesz a csodálatos karakteréhez.

A Golden Trio-t elhagyva, térjünk rá külön-külön a Unitokra, mert erről is van egy-két mondanivalóm. Ahogy azt már fentebb is említettem, a Vocal Unit a kedvencem, aminek oka egyszerű: fantasztikusak. Imádom a dalaikat, olyan megnyugtatóak és szépek, nem lehet velük betelni. Nagyon szeretem, hogy mindegyik Unitot más hangzás jellemez - jó, ez a Hip Hop Unitnál egyértelmű, de -, gondolok itt például arra, hogy a Perfomance Unitnak inkább vannak ilyen elektronikusabb számaik, a Vocal Unit meg nyugisabb vizeken evez.
Szerintem nagyon jó, hogy ez így fel van osztva, tényleg hasznos, hiszen így mindeki megmutathatja, miben a legjobb, és kifejezetten jó, hogy egyedül is csinálnak számokat, az újabb és újabb párosítások/csoportosítások pedig mindig kellemes meglepetésként érnek - mint mondjuk Joshua és Vernon duója, vagy S.Coups, Vernon és Woozi triója Ailee-vel, esetleg a Change Up, ami meg csak a leadereké. Imádom a Seventeenben, hogy a Unitok ellenére is "keverednek" egymással, mert mindig fantasztikus eredménye lesz az ilyen próbálkozásoknak (Flower -> Jeonghan, S.Coups, Dino, Seungkwan, The8, Wonwoo; Hello -> Jun, DK, Mingyu; Crazy In Love -> Jeonghan, S.Coups, Wonwoo, Woozi, Jun, Joshua, Hoshi; stb.), de az olyan különlegességek is remekek, mint amikor csak ketten alkotnak valamit (Say Yes -> DK, Seungkwan; My I -> Jun, The8; Shoot Me And Go -> Woozi, Hoshi; stb.), arról nem is beszélve, amikor egy-egy Unit dolgozza fel a közös számokat (Adore U - Vocal Unit version; stb.), amik közül kifejezetten imádom a Hip Hop Unit Mansae-s verzióját. ^^
Épp ezért, szerintem a Seventeen név megmagyarázásának nem is lehetne jobb szöveg a 13 tag + 3 unit + 1 csapat = 17, mert tényleg a különböző képességekre specializálódott csapatok ellenére is egy igaz, összetartó banda, akik mindenből képesek minőséget csinálni.

Nem biztos, hogy ez mindenki így gondolja elsőre, hiszen egy nagy létszámú csapatban nehéz egyeseknek érvényesülni, és innentől már kevésbé tűnhet egy banda összetartónak, de épp ezért jó, hogy vannak olyan műsorok, mint például a One Fine Day, ami kétségkívül az egyik legjobb ilyen reality, vagy nem is tudom, milyen műsor, amit valaha láttam. Hadd meséljek egy kicsit a tapasztalatomról, ami - nem nagy titok - természetesen pozitív.

One Fine Day a.k.a a legnagyobb szívatás a Földön. De még így is fantasztikus. Minden azzal kezdődött, hogy a fiúkat meghívták egy pihentető üdülésre, hogy kiadják magukból a stresszt, és összecsiszolódjanak még jobban. Igen ám, de senki sem gondolná, hogy a relaxáló utazásból hirtelen egy rémálom lesz, amikor a fiúknak a parton kell hagyniuk a csomagjaikat, és csak azt vihetik magukkal, ami egy kis zacskóba belefér, majd pedig kiderül, hogy a szigeten, ahova mentek mindent maguknak kell megtermelniük, a cuccaikat pedig napokig nem kapják vissza. Nem tűnik túl emberségesnek így elsőre, de amúgy nincs semmi baj ezzel, tényleg.


Minden egyes pillanatában volt valami nagy csavar, valami meglepetés, ami egyszerre volt borzasztó és röhejes és mégis szeretnivaló. A fiúk sem flegmán álltak hozzá, pedig ennyi pofon után megtehették volna, de így megmaradt a vicces feelingje az egész műsornak, ami nem csak, hogy szórakoztató volt, de az étvégyamat is meghozta! Ez így most furán hangzik, de mostanában nehezen fogadja be a szervezetem az ételt, de amíg a One Fine Day-t néztem, láttam, mennyit esznek a srácok, és ettől én is éhes lettem, arról nem is beszélve, hogy nem rég voltam iskolai kiránduláson, 1 teljes hétig, és nagyon féltem tőle, de a műsort nézve még a kedvem is megjött (valamennyire) ehhez az egészhez, hiszen tudtam, hogy én is, akárcsak a tagok, a barátaimmal leszek, akikre számíthatok, és olyan helyzetbe, mint a fiúk, úgysem fogok kerülni, úgyhogy miért is aggódnék? Ezen félelmeim megszüntetéséért pedig nagyon sokat jelent nekem a One Fine Day, ami tényleg egy nagy pozitívum volt ebben a őszi-téli időszakban számomra.

Nem is spoilereznék le semmi csavart, úgy már nem lenne olyan élvezetes annak, aki még nem látta, viszont a kedvenc pillanataimat mindenképpen kiemelném, nem tudom őket szó nélkül hagyni. Ide jöhet minden alkalom, amikor Seungkwan csalódott fejet vágott, amikor Vernon viszautasította a csokit, amit tesztelésből akart rásózni egy emberke, hogy vajon mennyire tartja tiszteletben, hogy minden ételt meg kell osztani a tagoknak egymás között (csak azért nem vette el, mert allergiás a mogyoróra), a fenti gifen is látható dívás felvonulások a káposztákkal, amiben nem csak Dino remekelt, a jelenet, amikor Joshua kifésülte Jeonghan hihetetlenül gyönyörű hosszú haját, amikor a háznál maradt tagok festettek a falra, meg amikor a valamicskével kultúráltabb szigeten tartózkodó tagok nyers csirkét küldtek az eredeti helyen maradt emberkéknek.


A második évad, azaz a One Fine Day in Japan még jobb lett. Bár a fiúk már emberségesebb körülmények között szerepeltek, itt most a nyelvek eltérése volt amolyan kisebb akadály, amit persze könnyen lehet venni, ha az ember nem Jeonghan, és nem hagyja el a tabletet, amivel lehetne fordítani. Na de ez is az egyik kedvenc pillanatom volt a kevesebb, mint 10 rész alatt.

Nagyon tetszett, hogy az egész szériának ilyen videójátékos feelingje volt, és, hogy hyung és donsaeng csapatok voltak, amiken belül mindenkinek volt lehetősége vezetőnek lenni. jó, kivéve Woozit, de ez most nem számít. Érdekesek voltak a feladatok, végig izgultam az egészet, például azért, hogy a fiatalabbak előbb találják meg azt a tornyot, ahol képet kellett csinálniuk, vagy, hogy Woozi kerüljön át közéjük a tagcserénél, és néha csak szimplán kíváncsi voltam, hogy vajon időben megépítik-e hóból az idősebbek az asztalt meg a székeket, hogy Dino vagy S.Coups fog-e nyerni abban a versenyben, vagy, hogy Vernon el tudja-e olvasni a szöveget, miközben ott száguld azzal az izével. Összeségében ez is egy nagyon jó élmény volt, bár sajnáltam, hogy az első részben beharangozott helyekkel, amiket meg lehet nyerni (ki a legokosabb - legbutább; legteherbíróbb - leggyengébb; stb.) végül nem lett semmi, mert bár az egész műsoron keresztül mindenki kapott pontokat egyes kategóriákban, de az eredményeket nem tudtuk meg. Kíváncsi lettem volna, ki mit szólt volna, hogy amúgy végig figyelték minden lépésüket, hogy ezeket a titulusokat ki tudják a szervezők osztani a tagok között.

Kedvenc pillanataim közé tartozott Jeonghan csalása a vizes játékban, Minghao, ahogy próbálta felemelni azt a hatalmas dobot, de sehogysem siekrült neki, amikor a fiúk először síeltek/snowboardoztak, amikor a dongsaeng csapat az akváriumban volt, és beszélgettek a fókával, meg, amikor megetették a teknősöket, valamint minden, ami Hoshi és Wonwoo között ment, de még a műsor lezárásaképpen összehozott lelkizős-játékot is ide sorolnám.


Néztem még a fiúkkal Weekly Idolt, ASC-t, Where is my friend's island?-ot, Ranking Is Up To Me-t, és még tervben van valami noname széria is, de ezekről már nagyon sok lenne beszélni, így is eléggé elhúzódott a poszt, úgyhogy most megpróbálom csak a legfontosabbakat összeszedni, aztán pedig szépen lezárni a bejegyzést.

Ahhoz képest, hogy csak bő egy hónappal később a felfedezésük után kezdtem el a csapattal foglalkozi, mára már büszkén mondhatom, ez a 13 csodabogár a legnagyobb kedvenceim közé emelkedett. Furcsa, mert ez az egész úgy kezdődött, hogy nagyon tetszett a lightstick-jük... és most itt vagyok, carat trash-ként, túl mélyen a diamond life-ban. De soha, egy pillanatra sem fogom megbánni, hogy rákattintottam a nevükre, mert rengeteget adtak hozzám.

Fandomok közül is, azt hiszem, a Caratok tetszenek a legjobban, mert mindenki szeret mindenkit, úgy, ahogy van, és ez kölcsönös, hiszen a tagok is imádnak minket. Tényleg fontosak vagyunk nekik, és ezt még az olyan távoli rajongók is érezhetik, mint mondjuk én, vagy bármelyik más international fan. És épp ezért a törődésért lesznek nagyon különlegesek a szememben. Túlzás nélkül mondhatom, egy álmom válna valóra, ha találkozhatnék velük, és elmondhatnám nekik, mennyire szeretem őket.

Amber
💎💎💎

-------------------------------------------------------------------------
első & harmadik kép SAJÁT

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése