2018. január 24., szerda

Már úgy hiányzott...


AVAGY BANDÁK, AKIKET RÉGEN HALLGATTAM
és még mindig, csak nagyon-nagyon ritkán


All Time Low, Pierce The Veil, My Chemical Romance, Falling In Reverse, és a többiek... mintha ezer éve lett volna, hogy ezek a bandák még szerves részét képezték az életemnek. Bár sosem gondoltam azt, hogy a kpop után más már nem is jöhet szóba, és nem hagytam el a fentebb felsorolt régi cimboráimat, mégis most - hogy valamilyen késztetésnél fogva visszatértek a számaik a YouTube-omon - olyan, mintha szakítottam volna velük. Emiatt a szomorú érzés miatt ültem le ide, hogy írjak egy-két dolgot ezekről a csapatokról, hátha az segít rendezni a gondolataimat, és megvígasztal egy kicsit.


Régen is sokat hangoztattam, ezek a bandák mennyire másak, milyen sokat adnak a rajongóiknak, de csak most érzem igazán, ez tényleg igaz volt. Legalábbis, most látom valójában, hozzám mennyit tettek, pusztán azzal, hogy minden nap hallgattam őket, és ha sokáig hiába is, de vártam az újabb és újabb lemezeiket. 

Igaz, furcsa volt visszapörgetni a kedvenc számaimat, furcsa volt nézni a klipeket, amikben nincsenek koreográfiák, vagy egy halom ember, és, hogy értem a dalszöveget, de ezen inkább jót szórakoztam.

A nosztalgiára az is rásegített, hogy valamiért a kezem a Lost In Stereo felé vándorolt, ami - ahogy azt tudni lehet - tulajdonképpen csak ezekről a bizonyos kedvenceimről szólt. Érdekes volt visszaolvasni, hogy miket írtam anno, és bár nem bántam meg, hogy bezártam azt a felületet, néha mégis jó így visszatérni a "gyökereimhez". És ahogy ez a régi firkálmányokkal is van, ugyanez a helyzet a zenékre. Hülyeségnek tűnhet, de sokáig nem tudtam ezzel szembe nézni. Meghallottam mondjuk egy Script-et vagy Maroon5-ot, és már könnybe lábadt a szemem, szabályosan rosszul lettem. Túl sok rossz dolog volt akkor az életemben, amikor ezeket a zenéket nyomattam. És bár segítettek nekem akkor, később a múltra emlékeztettek. Aztán később elkezdtem tréningezni magamat, és sikeresen eljutottam ide, bár az önfeledt éneklés mellett még érzem, hogy elérzékenyülök és szívom az orrom.

Annak ellenére, hogy régen mennyi bandát szerettem, most csak egy kevésre kerestem rá, de ezzel is tökéletesen elégedett vagyok. Már sokszor elmondtam, de a kpop felfedezésével nem csak lezártam a punk rocker korszakomat, de egyben rá is jöttem, hogy kik voltak azok a csapatok, akiket igazán szerettem, és kik azok, akiket csak egyfajta lázadásból hallgattam - noha én mindig váltig állítottam, hogy nem vagyok ilyen rebel.

🎵🎵🎵
Green Day. All Time Low. Train. The Script. Pierce The Veil. Sleeping With Sirens. Guns 'n Roses. Falling In Reverse. My Chemical Romance. Black Veil Brides. Fit For Rivals. Melanie Martinez. Sum 41. Set It Off. David Bowie. Queen. Fall Out Boy. Iron Maiden. Panic! At The Disco. Bullet For My Valentine. Avenged Sevenfold. Marilyn Manson. Def Leppard. Sex Pistols. Michael Jackson. One Republic. Imagine Dragons. Adam Lambert. Two Door Cinema Club. Steel Panther. Warrant. Three Days Grace. AURORA. Lawson. PVRIS. A Day To Remember. Hot Chelle Rae. Maroon5. letlive. Lana Del Rey. Hey Violet. Waterparks. Marina And The Diamons. Creeper. Halsey. Twenty One Pilots.
🎵🎵🎵

És még ki tudja, kik, ezt a csinos kis listát is úgy vakartam össze, hogy egy régebbi lapra leírtam, fejből ennyit se tudtam vona összeszedni. És hogy ezek közül kik maradtak meg? Nos...

🎵🎵🎵
letlive. All Time Low. Pierce The Veil. Sleeping With Sirens. My Chemical Romance. Fall Out Boy. Avenged Sevenfold. Marina And The Diamons. Lawson. A Day To Remember. Twenty One Pilots.
🎵🎵🎵

Persze ettől még vannak, akik közel állnak a szívemhez, mint például a Sum41, a PVRIS vagy a Creeper, de mégis csak az előbbi bekezdésben felsoroltak azok, akikhez szívesebben nyúlok vissza, ha rám tör a nosztalgia. És nyilván, Michael Jacksont nem lázadásból hallgattam, amikor még csak 7-8 éves lehettem, és a Green Day/Train/The Script-féle trió is csak azért nem lett megemlítve, mert ők amúgy is nagy mérföldkövek számomra.

Ebben a bejegyzésben most csak ezekről a kiemelkedőbb előadókról szeretnék beszélni - azokon belül is csak párról -, hogy az össze-vissza hablatyolásom ellenére legyen valami gerince a posztnak.


Azon nincs is mit taglalni, hogy mikor és hogyan fedeztem fel ezeket a csapatokat, hiszen mindegyik majdnemhogy ugyanakkor került az utamba, 2015-2016 körül, és az egyiket ismerve jutottam el a másikhoz, hiszen itt mindenki tulajdonképpen pop punk/post hardcore hangzásban nyomja. Ami fontosabb, hogy kit miért értékelek igazán, miért válik xy különösen fontossá számomra.

Korábban már akartam a Pierce The Veil-nek egy komplett, különálló cikket, de végül nem valósult meg, most viszont megragadnám az alkalmat, hogy szóljak róluk egy-két dicsőítő szót, hiszen nekik nem csak a zenéjük fantasztikus, de még Magyarországra is ellátogattak, nekem pedig volt szerencsém ezt látni! (cikk)
Már nem is tudom, hogy őket, vagy a Sleeping With Sirens-t utáltam elsőnek, de az biztos, hogy kevertem is őket, de végül csak eljutottunk odáig, hogy barátok legyünk. Fogalmam sincs, mi okozta a pálfordulásomat, de nagyon örülök neki, hogy megtörtént, mert a PTV mindig sokat dobott a kedvemen, és számtalanszor megmentett a hülye gondolatok elől. Ezt pedig részben a dalszövegeknek köszönhetem, amikre nem is illik igazán ez a név, inkább novella szerűek. Vic valami bámulatosan bánik a szavakkal, a metaforákkal, mindennel. A szövegek mintha csak egy igazi történetet ölelnének fel, és az, ahogy a srácok előadják, az sem semmi. És, amit különösen szeretek bennük, hogy nem félnek másokkal együtt dolgozni. Adnak teret másoknak is, náluk kevésbé híreseknek, például egy közös számon vagy egy előzenekari poszton keresztül. Nekik köszönhetően ismertem a letlive-et és a Creeper-t is, az előbbi pedig hatalmas kedvencem, akiket még mindig figyelemmel követnék, ha nem oszlottak volna fel. Épp ezért tartom magamat nagyon szerencsésnek, amiért láthattam mind a 3 bandát élőben - a Creeper előzenekar volt a letlive-vel együtt a PTV koncerten -, mert ilyen alkalom nem lesz megint.

És ha már Pierce The Veil, akkor Sleeping With Sirens, hiszen ők szinte kéz a kézben járnak.
Mindegyik banda valami nagyon fontosat tanított nekem; az A Day To Remember arra, hogy legyek büszke a helyre, ahonnan jöttem. A Twenty One Pilots arra, hogy nem vagyok egyedül soha. A Falling In Reverse arra, hogy mindig legyek önmagam. A Sleeping With Sirens pedig arra, hogy milyen fontos is a család. Kellin, a frontember az apja nélkül nőtt fel, és most keményen próbál jó szülő lenni. Láttam, hogy megtalálta a boldogságát a felesége mellett, és nem csak a saját gyerekét imádja, hanem azokat is, akik a lányának csak féltestvérei. Biztos vagyok benne, hogy sosem kivételezik egyikkel sem, és mindegyiket - azt hiszem 3 gyereke van - ugyanúgy szereti. Arról nem is beszélve, hogy hatalmas erő kellhetett ahhoz, hogy felül tudjon kerekedni az apján, hogy önmagának is bebizonyítsa, hogy attól még, hogy vele elbántak, ő még csinálhatja jól a dolgokat. A dalaiban is sokszor a családjáról énekel, azzal a nagyon különleges hanggal, amit annyian leszólnak, pedig ilyet nem gyakran hallani. Egyaránt szeretem a hörgősebb számaikat és a lassabbakat is.
Bár a banda tagok váltakozása, jövése-menése miatt sosem tudtam úgy kötődni a csapathoz, mint mondjuk egy Green Day-hez, de ettől függetlenül a zenéjüket nagyon szeretem. És akkor még nem is említettem a közös számukat a PTV-vel.

Az ilyen punk rocker/tudomisénmilyen berkekben talán az egyik leghíresebb társulat a My Chemical Romance, ami biztos, hogy évek múlva csak még nagyobb rajongást fog kapni, annak ellenére is, hogy feloszlottak. Nekünk, "mostani" embereknek olyan lesz ez a négy fiú, mint a szüleinknek az Iron Maiden vagy a Queen. Számomra a különleges kisugárzásuk miatt lettek vonzóak, noha elsőre nem tetszett a zenéjük. Imádtam a koncepciójukat, ami mindig inspirált, és persze Gerardot sem felejthetjük el, hiszen ilyen fejlődésen csak kitalált karakterek szoktak átmenni. Neki is voltak bajai, de végül ő is megtalálta a boldog befejezését, aminek nagyon örülök. Az különösen tetszett benne, hogy milyen szenvedélyesen rajzol, és, hogy milyen komolyan foglalkozott ezzel. Nem rossz az, ha az embernek van egy ilyen B terve, és épp ezért lett Gerard nagyon realisztikus számomra. Arról nem is beszélve, hogy a feleségével és a gyerekével révbe is ért, pedig hülyeségnek tartotta a családalapítást - és mégis, soha nem bánta meg, hogy úgy döntött, ahogy.
Azzal, hogy erős volt, és kitartott a legnehezebb időkben is, végül elnyerte méltó jutalmát, és emiatt méltó példaképe lehetne bárkinek.

Az utolsó csapat, akiket meg akartam említeni, az az All Time Low, mert ők több szempontból is kötődnek a szívemhez. Itt van például az ok, hogy miattuk lett a Lost In Stereo Lost In Stereo, vagy, hogy amikor egyik karácsonykor beteg lettem, ők csaltak mosolyt az arcomra. Nem egy átlagos csapat, mivel nem félnek kimondani a valóságot - ezt általában meg is mutatják a klipjeikben, melyek vagy kifigurázzák a zeneipart, vagy rávilágítanak a társadalom hibáira. Mivel a tagok ugyanazok maradtak, ezért jobban is kötődöm hozzájuk, tényleg egy összeszokott kis csapat, akik élőben is maximálisan dolgoznak, pont úgy, mint a stúdióban. Szeretem bennük még azt is, hogy szinte mindenkiel jóban vannak; Sleeping With Sirens, Pierce The Veil és másokkal, bár nyilván nem tudhatom ezzel kapcsolatban (sem), mi rejlik a felszín alatt, mindenesetre jó látni, hogy ennyire jófejek. Bármit megadnék - még most is - egy magyarországi koncertükért.

És röviden, tömören ennyi lenne. Nem tudom, most jólesett egy kicsit nosztalgiázni, az is lehet, csinálok ennek a bejegyzésnek egy folytatást, hiszen vannak még olyanok, akik megérdemelnék, hogy ebben a felsorolásban szerepeljenek. De addig is, the end.

Amber

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése