2018. május 12., szombat

Ezüst Hajú és a vadász #3〖DAISUGA〗


ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE
by: Szigl Tamara


- Tsukishima, a szívbajt hozod szerencsétlen fiúra! Állj már le! - szidta le Asahi a másik magas szellemet, és tüsszentett egy hatalmasat.

- De hát én csak az igazat mondtam. Az átok, amit a gyerek bekapott, nem kis dolog. Lehet, hogy most még kómában van, de amint lemegy a nap, meg fog halni.

Daichi nem figyelt a szellemek civakodására, noha megdöbbentette, hogy tényleg léteznek. Már Suga búvóhelyén voltak, és ő remegő kézzel tett egy párnát a fiú feje alá.

- Mit tehetnénk, hogy Ezüst Hajú jobban legyen? - kérdezte fátyolos tekintettel.

- Mi semmit - vágta rá a Tsukishima nevű szellem.


- Tsukishima! Yamaguchi, szólj már rá! - kiáltott az Asahi névre keresztelt szellem, és a kicsi, egészen idáig csendben figyelő, Tsukishima nyomában loholó barátjára nézett, de az csak megcsóválta a fejét.

- Akkor Tanaka... - fordult a másikhoz Asahi, de az meg békésen aludt egy kis asztalon - Istenem - sóhajtott - Daichi, szerintem csak várjuk meg, amíg a többiek visszaérnek, és majd együtt kitalálunk valamit - mosolygott rá bíztatóan  a szellem, de hirtelen eltüsszentette magát, így komolytalanná téve mondandóját. Daichit mondjuk ez sem nyugtatta meg.

- Ha már itt tartunk... nos... hogyhogy ti ... éltek? - kérdezte végül, de szemét le sem vette Ezüst Hajúról.

- Már miért kéne pont neked elmondanunk, ha? - szólalt meg Tsukishima.

- Jogos a kérdés szerintem. Mi magunk sem tudjuk, hogy történt ez az egész - tolta el Asahi a másik szellemet - Csak megkaptuk a feladatot, hogy vigyázzunk az erdőre, és mi nem ellenkeztünk. Bár vannak közülünk, akik fel akarnak szabadulni - pirult el, és megint tüsszentett egyet.

- Egészségedre - motyogta Daichi, nem tulajdonítva Asahinak nagy figyelmet, habár ő maga tette fel a kérdést. Bizonyára a sokk miatt történik mindez. Valójában most magamban beszélek, nincs is itt rajtam kívül senki más, és közben elpazarlom az értékes időt, amíg Suga még életben...

Abban a pillanatban három másik szellem lebegett be a búvóhelyre. Kettő feltűnően kicsi volt, de a harmadik elég magasnak tűnt. A két alacsonyabb vidáman pacsizott egymással.

- Jól elhajtottuk, mi, Kageyama? - kérdezte az egyik - Csak úgy szaladt a gyáva nyúl!

- Még nem múlt el a veszély - mondta a magas.

- Látomásod van, Kageyama? - kérdezte aggódva Asahi, és tüsszentett egyet.

- Ugyan, ez biztos csak a szokásos morgása.

- Mintha te annyira pozitív lennél - forgatta a szemeit a szellem - Bárhogy is, szerintem hamarosan látogatónk lesz.

- Kit érdekel?! - kiáltott fel idegesen Daichi, mire mindenki ránézett - Segítsetek már Sugán, az istenit neki! - fakadt ki.

- Igaza van - szólalt meg Yamaguchi is, a többiek pedig egyik ámulatból a másikba estek - Sietnünk kell, a fiú nem bírja már sokáig.

***

- Na, megölted?! - kiáltott a király a varázslóra már sokadjára. A mágus üres tekintettel bámult a semmibe, és közben továbbra is csak a hetes számot ismételgette magában.

- Sokkot kaphatott, király-sama - mondta egy őr, aki finoman pofozgatta a mágust; még ilyen állapotban is félt az embertől.

- Nem hiszem el, hogy itt mindent nekem kell csinálnom! - csattant fel őfelsége, és nehézkes mozdulatokkal lekászálódott  a trónjáról. Lábai alig bírták súlyát, de így is kitartóan állt. Elragadta egyik katonájának a kardját, és az ég felé szegezte azt - Most azonnal elmegyek az erdőbe, és személyesen számolok le mindkét anyaszomorítóval!

***

Tsukishima tanakodva vizsgálta az eszméletlen Sugát. Okoskodott, nagy szavakkal dobálózott, de csinálni nem csinált semmit. Azt mondta, ő csak elméletben tudja a dolgokat. Daichi később eszesként emlékezett vissza rá, egyértelműen ő volt a csapat agya. Yamaguchi a szótlan megfigyelő, míg Tanaka az álmos szellem. Hinata a mindig pozitív, míg Kageyama ennek a szöges ellentétét képviselő személy. Asahi valószínűleg allergiával küzd, Nishinoyára pedig a szende kifejezés lenne a legtalálóbb. Daichi vadászhoz illő megfigyelési képességei újra előjöttek, pedig ezt most utálta magában. Mindenképpen arra igyekezett koncentrálni, hogy találjon valami megoldást Suga bajára, de mivel egyfolytában falba ütközött, az agya végül feladta, és automatikusan a környezetére tudott csak összpontosítani. Már biztos volt benne, hogy az erdő hét szelleme nem pusztán a képzelete szüleménye.

De akkor miért nem tesznek valamit? Bizonyára nagy hatalmuk van, miért nem használják? Talán Suga nem lenne fontos nekik? Hiszen már régóta itt él és védelmezi a környezetet! El sem merem képzelni, milyen lenne ez a hely, ha ő nem lenne, és nálam rosszabb vadászok járkálnának fel s alá... Istenem, még ha soha nem is lehetek együtt vele, akkor is tovább kell élnie, hogy óvja ezt az erdőt!

- Minden átok megtörője a szerelmes csók! De csak is az igazi  szólalt meg hirtelen Nishinoya - Ha én egyszer kipróbálhatnám ezt Asahi-san-on...

- Szó sincs róla, Noya! - intette le a szellem, és kitartóan törölgette már vörös orrát - Nem hiszem, hogy ez használna, arról nem is beszélve, hogy elkapnád tőlem a náthát, azt pedig nem akarom. És ha fel is oldódik a mostani énünk, hol folytatnánk tovább?

- Egyszer úgyis megteszem - duzzogott Nishinoya magában, és már fordult volna a sarokba, amikor szinte látni lehetett a feje fölött kigyúló kis villanykörtét - De te megteheted, Daichi-san! A barátod nem tud úgy ellenkezni, mint nekem Asahi-san! És ha nem is jön be, legalább biztos lehetsz benne, hogy a technika nem használ!

Nishinoya szemei szinte ragyogtak. Daichi hátrahőkölt.

- Szerelmes csók? Dehát én...

- Felesleges tagadnod, mi szellemek átlátunk az ilyen dolgokon - szólalt meg Tsukishima - Az első pillanattól fogva tudtuk, amin megláttunk. De persze a legprimitívebbeknek is leesne a dolog, látva, hogy hogyan viselkedsz ebben a helyzetben.

A vadász szóhoz sem jutott.

- Akkor azt is tudjátok, hogy Suga hogy...

- Nem. Ő már eszméletlen volt, amikor megjelentünk, és mi csak a tudatuknál lévő emberekben tudunk olvasni.

- De akkor a csóknak semmi értelme. Az is lehet, hogy rosszul sülne el, mert Suga nem szeret engem.

- Nos, igen, kockázatos a dolog. Nem tudjuk, milyen mellékhatása van a viszonzatlan szerelemből fakadó csóknak - vakarta az állát Nishinoya - De te bármit megtennél a fiúért, nem?

Daichi válaszra nyitotta a száját, de abban a pillanatban Kageyama elájult. A szellemek azonnal köré gyűltek.

- Kageyama, minden rendben van? - kérdezte aggódva Hinata.

- Látomása van, menjetek el a közeléből - mondta Yamaguchi. A szellemek így is tettek, de a kis vöröst le kellett fogni, hogy távol maradjon.

Kageyama teste rángatózni kezdett. Hörgéséből alig lehetett értelmes szavakat kivenni. De egy valmit tisztán mondott: Közeleg.


***

Az erdő szinte remegett a király lépteitől. Hirtelen az egész hely megváltozott;  a madarak elrepültek, a nagyobb állatok mentették az irhájukat, a kisebbek pedig elrejtőztek a bokrokban. Őfelsége kövér feje csak úgy izzadt, az erőlködéstől már vörös volt, de így sem adta fel. Kitartóan menetelt előre. Katonái aggódva követtél, próbáltak segíteni neki időnként, de az csak lerázta őket. Túl dühös volt, csak az hajtotta, hogy végre megölje a hűtlen vadászt és annak társát.

Nehezen ugyan, de végül eljutott a rétre, ahol pár órával ezelőtt még Daichit és a remetét látta a tükörnek köszönhetően.

- Már közel vagyunk - csikorgatta a fogait. Egy katona kendővel le akarta törölni a homlokát, de a király habzó szájjal a földre lökte - El innen! Nincs időnk ilyenekre! - szemében a tiszta őrület látszott - Mihamarabb meg kell találnunk őket!

***

Kageyama fáradtan ült fel.

- Már azt hittem, meghalsz, Bolondyama! - ütötte meg Hinata a magas szellemet.

- Ne velem törődjetek - húzta el magát a többiektől - A király hamarosan beront.

- A király?! - nézett rá döbbenten Daichi - Az kizárt, soha nem végezné el ő maga a piszkos munkát, főleg ha meg is kell mozdulnia.

- Kageyama látomásai sosem csalnak - húzta ki magát Hinata - Bár ettől még egy igazi bunkó néha, de...

- Hát itt vagy!

Egy pillanatra megfagyott a levegő. A szellemeknek nyoma sem volt. Daichi egyedül maradt Suga testével és még valakivel. Magával a királlyal.

- Most meghalsz, féreg! - kiáltotta őfelsége őrjöngve. Lábai már alig tartották, feje vörös volt, de szemeiben olyan őrült elszántság lángolt, aminek erejével képes lett volna átkelni a fél világon. Daichi úgy érezte, itt a vége. Szemeibe könnyek gyűltek, még szorosabban ölelte magához Sugát. Arra sem volt már ereje, hogy belegondoljon, a szellemek miért épp most hagyták cserben.

- Sajnálom - suttogta.

A király hatalmas csatakiáltással rohant neki Daichinak, kardját egyenesen a fiú szívéhez tartva. A vadász fel sem nézett, csak Suga nyugodt arcát figyelte.

- Szeretlek, Ezüst Hajú - mondta, és gondolkozás nélkül megcsókolta. Nem számított már, hogy ez hat-e az átok ellen, vagy sem, az egyetlen amit biztosan tudott, hogy nem bírna meghalni anélkül, hogy ezt nem tette meg.

Hirtelen hatalmas fény töltötte be a búvóhelyet. Daichi csak azt hallotta, hogy valami fémes tárgy csörömpölve leesik a földre, egy kétségbeesett hang pedig remegni kezd.

- Kérlek, ne bántsatok!

Őfelsége a földön, kezeit maga elé tartja, fölötte pedig falként a szellemek tornyosulnak. A király katonái már rég elfutottak, nem érdekelte őket, hogy segítsenek urukon. Daichi megdöbbenve nézte a jelenetet, de ekkor Suga keze megmozdult.

- Hol vagyok? - suttogta rekedtes hangon.

- Hát élsz! - borult rá Daichi - Azt hittem, már soha többé...

- Könyörüljetek! - kiáltott a király, és minden maradék erejét összeszedve próbált távolabb kerülni a szellemektől. Amikor végre sikerült feltápászkodnia, futásnak eredt, a szellemek pedig utána iramodtak.

Daichi könnybe lábadt szemmel nézett utánuk, Sugát pedig még szorosabban ölelte magához.

- Most már minden rendben van, Ezüst Hajú.

***

Pár óra múlva a szellemek visszatértek.

- A fiú él! - kiáltotta el magát rögtön Nishinoya, amint meglátta Sugát. Ezüst Hajú már felült, Daichi valami általa főzött levest próbált belé erőltetni, kevés sikerrel.

- Akárcsak ti, erdő szellemei - mondta az meglepetten - Daichi már elmondott mindent, de nem gondoltam volna, hogy tényleg léteztek.

- Ha már itt tartunk - adta fel Suga etetését Daichi, és dühösen előre lépett - Hova tűntetek, amikor a király megjelent? Meg is halhattunk volna miattatok.

Asahi sajnálkozva hajtotta le a fejét, és tüsszentett.

- Nem a mi hibánk. Ha hirtelen történik valaki, azonnal eltűnünk. Ez afféle védekező mechanizmus. Azért van, hogy biztosan ne bukjunk le az emberek előtt, mert nem mindig tudunk gyorsan reagálni, és bárki megláthat minket.

- Épp ezért - szólalt meg Tsukishima - szeretnénk, ha ti sem mesélnétek rólunk senkinek sem.

- Nem fogunk - bólintott Suga - De miért segítettek rajtam, ha nem is kellett volna?

- Mindig vigyáztál az erdőre, ezért úgy gondoltuk, megérdemled. Ritkán csinálunk ilyet, ez különleges helyzet volt. Az emberek általában mindent lerombolnak, ami a közelükben van. De te más vagy - mosolygott rá Asahi - És adj esélyt ennek a fiúnak - bökött Daichira, aki a lábujjáig vörösödött.

A szellemek ezzel eltűntek, Suga pedig kérdően nézett a vadászra.

- Hogy értette ezt? Úgy érzem, valamit kihagytál a történetből - méregette Ezüst Hajú.

Nishinoya hirtelen újra megjelent, és kuncogva suttogta a fiú fülébe a választ.

- Szeret téged. Meg is csókolt.

- Tűnj innen! - ütött a levegőbe Daichi. A kis szellem nevetve párolgott el - Ez természetesen nem igaz - mondta ezután, és ki is húzta magát, hogy magabiztosabbnak tűnjön, de piros arca mindent elárult.

- Hát persze - nevetett Suga, és közelebb lépett Daichihoz - Akkor úgy látszik, nekem kell megtennem az első lépést - Ezüst Hajú óvatosan megcsókolta a vadászt - Én is szeretlek, Sawamura Daichi.

MINDEN JÓ, HA A VÉGE JÓ
- EPILÓGUS -

Daichi és Suga örökre az erdőben maradtak és békésen élték le életüket. Az Asahival és társaival történt találkozás után nem sokkal később összeházasodtak. Daichi soha többé nem nyúlt fegyverhez és nem bántotta az állatokat.Haláluk után ők is az erdő védelmező szellemeivé váltak.

Nishinoya felbátorodva Daichi példáján, álmában megcsókolta Asahit, és mindketten felszabadultak. Utánuk Kageyama és Hinata is bevallották egymásnak az érzéseiket, akárcsak Tsukishima és Yamaguchi. Már csak Tanaka maradt szellem, aki átaludta az egész életét.

A király az incidens után megtisztult és vegetáriánus lett. Beszüntette a vadászatot, és vett magának egy távoli erdőben - ahol lehetőleg nincsenek szellemek - egy kunyhót, ahova szabadidejében mindig lejárt kertészkedni és pihenni. Étrendjének köszönhetően lefogyott és a sportok szerelmese lett - különösen a futást preferálta. Udvarából száműzte a varázslót, a katonáinak pedig nem csak megbocsájtott, de ő maga is elnézést kért durva viselkedéséért. Boldogan élt, míg meg nem halt.

VÉGE

3 megjegyzés:

  1. ahhhw ^^ nagyon örülök, hogy végül minden happy end lett (és ráadásul a király is jó útra tért xD) és hogy Daichi és Suga egymásra találtak ^^ eddig talán ez a rész tetszett a legjobban, főleg a szellemek felbukkanása miatt (Nishinoya olyan kis aranyos volt xD) egy szó mint száz, nagyon jó volt olvasni az összes részét és sajnálom is, hogy vége, de ugyanúgy várom a következő bejegyzéseket/írásaidat ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ÁÁÁ, köszönöm szépen!!!!^^ áááá, és Nishinoya :3 ^^ (most itt fangörcsölök, nem is tudok értelmes dolgokat írni xDDD ) nagyon nagyon örülök, hogy tetszett, a következő írásokba is beleadok mindent, hogy jó legyen!!!! ^^ <3

      Törlés