2018. július 24., kedd

Az igazi pillangók hullákra szállnak〖VIXX〗


HYUK: HAN SANGHYUK
by: Szigl Tamara
(kép saját)


A régi, viktoriánus korabeli épület legérdekesebb része az alagsor volt. Hosszú, soha véget érni nem akaró csigalépcső vezetett le, ahonnan pedig három elágazás következett. Az egyik egy boros hordókkal és üvegekkel teli helyiségbe vezetett, a másik egy egyszerű raktárba, a harmadik pedig a tömlöcökhöz.


Még a fenyegető vaskapu miatt sem érezték az emberek félelmetesnek a házat; ehhez nagyban hozzájárult, hogy végre elmúlt a tél, a hatalmas udvaron pedig százával nőttek a vad-és "szelíd" virágok, amik sokkal barátságosabb képet festettek a telekről. De nem lehetett figyelmen kívül hagyni az aprócska tényt sem, hogy a házban lakott Lori Nelson, aki híresen jószívű volt.

Mindenki imádta őt. Még a nagyon kritikus szomszédok sem tudtak belé kötni. Ráadásul elég szemrevalónak mondható: hosszú, egyenes fekete haja volt és meleg, barna szemei. Karcsú és magas volt, jól állt rajta mindenféle ruha. Az idősebbek azt mesélték, hogy ha mosolyog, pillangókat vonz magához.

Han Sanghyuk már kevésbé volt ennyire tiszta és ártatlan. Énekesként ismerték az emberek, és bár megjelenésre ő sem tűnt visszataszító személynek - sőt, amilyen kiskölyök képe volt, bárki, aki látta, jót feltételezett róla -, ám a belseje nem is lehetett volna romlottabb. Elmúltak azok az idők, amikor még hű tudott magához lenni. Tönkretette a munkája és a rajongóknak, valamint a cégnek való megfelelési kényszere. Mások droghoz, cigihez nyúlnak, vagy öngyilkosok lesznek, de Sanghyuk az italra szokott rá. Csak akkor érezte magát jól, ha végre beülhetett egy kocsmába vagy bárba, és addig ihatott, amíg nem emlékezett a saját nevére sem. Sok bajt okozott ezzel a családjának és a barátainak, de képtelen volt leállni. Nem egyszer megpróbált leszokni, azonban mindig nyert a kísértés. Ő pedig az évek múlásával ennek már nem is örült.

Az, hogy a bandájával, a Vixx-szel európai turnéra indultak, nem is lehetett volna jobb alkalom, hogy véget vessen ennek az egésznek. Azt tervezte, hogy elszökik és egy ismeretlen helyen leissza magát, majd gyógyszereket vesz be. Mindent tökéletesen kitalált, de aztán a Lórúgás nevezetű kocsmában meglátta Lori Nelsont. És onnantól nem csak ő, de a terve is elsüllyedt az alkoholban.

***

Sanghyuk lassan magához tért. Még kettőt látott mindenből, de azt érzékelte, hogy ruhája más lett. Kék farmerja és kedvenc pulcsija eltűnt, helyette teste vonalát egy földig érő, fekete, selyem köpeny vette fel, mely finoman, övvel volt megkötve a derekán. A ruhára apró virágokat varrtak, és szinte érezni lehetett rajta az erőfeszítést, amivel készült. Sanghyuk le akarta venni, de nem volt alatta semmi más, így inkább magán hagyta. Nyakán egy bőr nyakörv volt, melyen arany karika várta a hozzá tartozó pórázt.

A világ fokozatosan kitisztult. Sanghyuk meztelen lába elkezdte érezni a hideget, mely a padlóból áramlott fel. Kiderült, hogy a csekélyke fényforrások gyertyákból származnak, és hogy bizony Sanghyuk be van zárva. Ahogy zavartan tapogatózott, ujjai hirtelen rácsokra fonódtak, amik elzárták őt a helyiség további felfedezésétől.

A tömlöcben nem volt semmi egy ágyon kívül, ami viszont igencsak jó állapotban volt. Hatalmas párnák pihentek rajta, és egy bársonytakaró lógott le félig a bútordarabról. Sanghyuk egy darabig azon aludt, majd álmában lefordult, és az éjszakát már a földön töltötte. Így világossá vált neki, miért is fájnak annyira a végtagjai.

De nem csak azok, a feje is hasogatott, ezért nem is tudott visszaemlékezni az előző napokra, ami sokkal inkább ejtette zavarba, mintsem hogy fogalma sem volt, hol is van. Normál esetben csak az este szokott neki kiesni, ha iszik, így ezt - és, hogy furcsa helyeken találja magát - már megszokta, de most ötlete sem volt, hogy egyáltalán a héten mik történtek vele. A tömlöcöt elnézve biztosra vette, hogy bedrogozták és elrabolták. Talán egy sasaeng? Nem, egyedül képtelenség ilyet tenni... akkor többen vannak. De mégis mennyien? 

Órák teltek el, mire léptek zaja törte meg a nyomasztó csendet. Sanghyuk magassarkúnak hallotta az egyenletes kopogó cipőt - és igaza volt. Az első, amit megpillantott, egy pár, fekete női lábbeli volt.

- Ki van ott? - kérdezte a rab remegő hangon.

Az ismeretlen felháborodottan tátotta el a száját. Mellkasához kapott.

- Hát nem emlékszel rám?! Pedig úgy kicsíptem magamat tegnap estére, de ezek szerint mindez hiába volt - sóhajtott, miközben megjátszva magát a homlokára tette a kezét.

- Engedj ki innen - mondta Sanghyuk most már határozottabb hangon.

A nő drámai arckifejezése eltűnt, és kaján vigyorrá változott lebiggyesztett ajka. Lassan a cellához lépett, egyenesen a fiúhoz hajolt. Orra hozzáért annak orrához.

- Ahogy kívánod. Csak nehogy megbánd a végén.

Amint nyílt a cella, azonnal bilincs kattant Sanghyuk kezein, és ő nem tudta, mégis hogy lehetséges ez. A nő hamisan rámosolygott.

- Ne is gondolj a szökésre - azzal szíjat csatolt a fiún lévő nyakörvre, és egy rántással jelezte, hogy ideje menni.

Sanghyuk nem akarta elhinni, hogy mi történik vele. Még az is megfordult a fejében, hogy álmodik, vagy, hogy valahogy visszakerült a középkorba, és most viszi kivégezni valami titkos szekta. Az előbbit valóságosabbnak tartotta, ezért próbált abba kapaszkodni. Mindjárt felébredek, mindjárt felébredek, a dormban leszek, ott lesznek a többiek is, és én majd elmesélem, hogy milyen képtelenséget álmodtam, aztán majd együtt nevetünk. Pont úgy, mint régen.

De Sanghyuk egyik fájdalmas rándításnál sem kelt fel, és ahogy a bilincs is egyre jobban irritálta a csuklóját, annál inkább lett benne biztos, hogy ez a valóság. A lépcső volt a legrosszabb; szűk volt és a fiú lábai majd' leszakadtak. A titokzatos nő kegyetlen iramot diktált, de legalább amikor felértek, hagyta egy kicsit pihenni.

- Miért csinálod ezt? Mit akarsz tőlem? Autogram kell? Vagy azt akarod, hogy legyek a pasid? - kérdezte.

A nő kérdően nézett rá.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. Te talán valami híres ember vagy?

- Olyasmi.

- Ó, sajnálom drágám, nem tudtam. Akkor hiba volt téged választanom, a média ezt nagyon fel fogja kapni... - pár pillanatig gondolkodott, majd mosolyogva összecsapta a kezeit - De most már itt vagy, nem lehet mit tenni. Megígértem a kedveseimnek, hogy különleges ajándékot kapnak, úgyhogy kénytelenek vagyunk ezt végigcsinálni, nemde? - mosolygott rá, aztán nagyot rántott a pórázon, és újra kegyetlenül vezette a fiút, akárcsak egy kutyát.

Kedvesei? Ajándék? Csak nem én lennék az? Mi a fene folyik itt?

Sanghyuknak nem volt ideje gondolkodni - most, hogy a házba értek, nézelődni kezdett. Puha szőnyegen járak, ami igazán kellemes volt a lépcső és a cella után. A folyosó mentén lévő szobákba besütöttek a délutáni napsugarak, melyek kitömött vadak árnyékait rajzolták a padlóra. A falakon végig arany keretes festmények voltak felakasztva. Minden szabad helyen könyvespolcok sorakoztak, míg az asztalokon különböző kutatáshoz szükséges segédeszközök pihentek, amik azt bizonyították, hogy az itt lakót érdekli a tudomány. Sanghyuk lélegzete elakadt, amikor az egyik szobába bepillantva egy emberi csontvázat látott meg.

A főcsarnokba érve a fiú meglátta a kijáratot. Tudta, ezt meg kell jegyeznie, még hasznos lehet a menekülésnél.

A nő nem hagyta, hogy sokat bámészkodjon, a csarnokból egy hatalmas konyhán keresztül kivezette a hátsó kertbe. Innen látszódott csak igazán, mekkora a ház maga. De az udvar még annál is nagyobb volt. Állt benne egy pavilon, egy öreg medence, és egy hatalmas virágos kert. Amögött diófák terültek el, és egy ösvényen keresztül lehetett eljutni a közelébe. A nő azon az úton vezette végig Sanghyukot. A fiú, megfeledkezve helyzetéről, csodálattal nézte, milyen sok szép pillangó repdes a kertben.

Ahogy beljebb mentek, a furcsa és gusztustalan bűz egyre erősebb lett, ami hányingert keltett Sanghyukban. Be akarta fogni az orrát  vagy a száját, de sajgó kezeit nem volt már ereje felemelni.

- Nem érzed? Mi ez a szag?

A nő nem felelt, csak tovább vitte a fiút. Majd egy nagyobb bokor előtt elhúzott egy ágat, és utat engedett neki. Sanghyuk belépett előtte, és ámulva nézett végig a kis rejtekhelyen, gyönyörűnek találta. Fejük felett a diófák eltakarták az eget, ezzel leveleik zöldes fényt bocsájtottak a földre. Aztán a szeme valami nem odaillőre talált.

Először azt hitte, valami föld halmok vannak egymás mellett, de ahogy jobban megvizsgálta, leizzadt. A kupacokon mozogtak valamik - szárnyak. Száz meg száz pillangó lakomázott épp holttestekből! A katonásan egymás mellé rakott halmok emberi testek voltak, melyekről már lassan lerohadt a hús és a bőr. Az arcuk egyik fele eltűnt, a másik nyugodtan, kisimultan várta, hogy azt is megegyék.

Sanghyuk azonnal szabadulni próbált. Ereje, miről azt hitte, elveszett, most mintha egy utolsó lehetőséget akart volna neki adni, hogy mentse magát. De hiába, a nő erősen tartotta.

- Eressz el! - kiáltotta.

- Kiabálj csak, itt úgysem hallja meg senki. De esküszöm, ha megzavarod a kedveseimet vacsora közben, akkor nem állok jót magamért! - suttogta, és megrántotta a pórázt.

- Azt ne mondd, hogy... - sápadt el Sanghyuk.

- Ők azok - mutatott a lepkékre - Mindenki azt hiszi, hogy a pillangók csak virágokra szállnak. Tévedés. Na, mit vágsz ilyen képet? Szerinted ez nem gyönyörű? Tudod te mekkora öröm látni, amikor a kedveseimnek tetszik az ajándék, amit hozok nekik? Ilyenkor biztos lehetek benne, hogy a fáradozásaim nem vesznek kárba.

- Megölted azokat az embereket?

- Egytől-egyig - húzta ki magát a nő - De nem volt ám mindegyik egyszerű. Némelyiket egész nehéz eset volt elcsábítani. Te egy igazi csoda voltál. Gyönyörű és még külföldi is! A kedveseim imádják a különlegességeket! Egyszer hoztam nekik egy spanyol fiatalembert, az nem volt semmi! - nevetett jóízűen az emléken.

- Nem vagy normális... gyilkos vagy. Egy aljas gyilkos vagy!

A nő elnémult.

- Erről jut eszembe, még be sem mutatkoztam. Lori vagyok, teljesen normális. Amúgy meg nem értem, miért vádaskodsz, amikor neked úgyis mindegy. Láttam, hogyan ittál tegnap este. Csak olyan valaki tesz ilyet, aki már megunta az életét. Akkor meg miért lenne baj, ha megadom neked azt, amire már régóta vágysz? Plusz ezzel én és a kedveseim is jól járnak. A többiekről meg még annyit sem tudsz, mint saját magadról, ezért kérlek ne ítélj el!

-Hogy ne ítéljelek el?!

Sanghyukot forróság öntötte el. Tudta, hogy Lorinak igaza van, de nem akart ebbe belenyugodni. Hirtelen élni akart, ki akart szabadulni, hogy végre a Vixx-szel legyen újra, és befejezze a turnét, majd pedig egy újba kezdjen bele. El akarta felejteni ezt az egész rémálmot, amit itt átélt. Megfogadta magában, hogy ha ezt túléli, nem iszik többé, rendbe hozza a hibáit és jobb ember lesz, mint volt.

- Na de, nincs erre időnk! - legyintett, azzal egy műtős asztalhoz vezette a fiút, ami az egyik diófa tövében állt - Á, látom most megmakacsoltad magad. Csak nem rájöttél, mennyire fontos az életed? - nevetett. - Ki kell, hogy ábrándítsalak: az a gondolat, ami egyszer tönkretett, az később is vissza fog térni. Most azt hiszed, megváltozhatsz, de valójában mindig ugyanolyan romlott leszel. Szerencsésnek mondhatod magad, amiért a kedveseimet ez nem érdekli.

Sanghyuk úgy próbált szabadulni, ahogy csak tudott. Kiabált, rángatózott, húzta a pórázt, de képtelen volt felülkerekedni Lorin. És amint a fényben megcsillant egy injekciós tű, tudta, minden hasztalan.

***

A műtős asztalon tért magához. Azt kívánta, bárcsak úgy ébredt volna fel, mint a cellában, hogy nem emlékezett semmire. Most amint kinyitotta a szemét, tudta hol van, és hogy került oda. Díszköntöse eltűnt, anyaszült meztelenül, leszíjazva hevert a hideg vason. Fölötte ott állt Lori, aki rámosolygott.

- Megvártam, míg felébredsz. Nem akartam a beleegyezésed nélkül elkezdeni - mutatta fel a kését.

A fiúnak jobban fájt az igazság, mint az, ami várt rá.

- Bárcsak... előbb jöttem volna rá...

Amint Sanghyuk arcát átszelte egy könnycsepp, az a kés is elvégezte a dolgát a hasi részen.

***

Lori sóhajtva vette le a kesztyűit, miután elhelyezte a fiú testét az egyik régebbi halom mellett.

- Nem csak a lányokra igaz, hogy szépek, de buták. Ez a gyerek pont olyan unalmas, mint a többi. Hiába külföldi, ugyanazt mondja, mint bárki más, akit itt találok.

Aztán akárcsak ott a házban, megint összecsapta a kezeit és mosolyogva kiáltotta:

- Jó étvágyat, kedveseim!

VÉGE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése