2018. december 6., csütörtök

Én és a zene #2


AVAGY UTAM A ROCK FELÉ
by: Szigl Tamara
első rész 


Induljon a második forduló! Készen áll mindenki? Ezúttal Tami lázadó korszakába nyerünk bepillantást, amiről ő maga mindig hangoztatta, hogy "ezt nem növöm ki". Pedig igenis kinőttem. És hogy miért? Csatold be az öved, és kezdjük a múltidézést!


A Green Day felfedezése után egyenes út vezetett a rock és annak hasonszőrű társai felé. Hangerőt, haragot akartam, valami olyasmit, amivel kifejezhetem a nemtetszésemet. Tökéletesnek találtam ezt a stílust, és 2015 végétől 2017-ig benne is voltam rendesen.

Már legalábbis a zenét tekintve. Sosem csatlakoztam az Örs Vezér terénél bandázó punkokhoz, nem kezdtem el cigizni és inni. Engem ezek sosem vonzottak, és hiába ráztam a fejemet Marilyn Mansonra, mindig hű maradtam magamhoz. Ennek ellenére nem éltem meg olyan jól ezt a korszakot, hiszen a fenti stresszlevezető "technikákat" nem alkalmaztam, így maradt a belső szenvedés. Volt ennek jó oldala is akkor; például rengeteget írtam, a firkálmányaim kb. 70%-a ebből az időszakból származik. Elég produktív az ember, ha maga alatt van. Olyan szinten, hogy akkor kezdtem el blogot is írni!

Korábban már említettem más cikkeimben, kiket és miket hallgattam a kpop előtt, de nem várom el, hogy a majdnem 1 éves bejegyzéseimet mindenki fejből tudja, így hadd mutassam be a régebbi énem nagy kedvenceit! Falling In Reverse, ami azonnal az ujja köré csavart, Ronnie Radke, a frontember pedig nagy szerelmem lett, akit kész voltam bármi áron megvédeni a bunkó beszólásoktól. All Time Low, akik mindig hihetetlenül feldobták a kedvemet, betegségeim során pedig erőt adtak és mosolyt csaltak az arcomra. Iron Maiden, akiket mindig büszkén hallgattam, tudván, hogy apa is ezen nőtt fel. Pierce The Veil, Sleeping With Sirens, Black Veil Brides és mások, akiket én csak a 3-betűsöknek hívtam, na meg a My Chemical Romance, Fall Out Boy és a Panic! At The Disco, akik a Holy Emo Trinity-t képezték és képezik ma is, kiegészülve a Twenty-One Pilots-al. Na és persze a Green Day, akik a menet elején vitték a zászlót fekete tornacipőben és piros nyakkendőben.

A Green Day volt a mindenem, a Szentháromságom. Olvastam róluk könyvet, bandás pólókat hordtam, utánoztam Billie Joe stílusát, írtam én magam is prezentáció-szerű dolgokat a tagokról és a lemezeikről. És ami a legfontosabb, 2017 nyarán a koncertjükön is voltam, ami tökéletes pont lett az i-re, Billie Joe nevében. (Ami szigorúan ie, nem pedig y!! You know!)

Mostanra kevesebben maradtak azok, akiket ebből a műfajból még ma is szívesen hallgatok. Mégis, később észrevettem, hogy hiába szelektálódtak ki egykori kedvenceim, annak mind oka volt, hogy én ezt a fajta zenét hallgattam. Nem voltam rendben, és azok, akik előadták kedvenc számaimat, szintén ismerték az érzést, ami bennem is volt. Egy bizonyos úton-módon elértünk egymáshoz, és ők segítettek nekem megerősödni. Úgy tudnám ezt leírni, hogy voltam én régen, mint egy üres héj. Aztán a rock belém töltött mindent, amit a nyers erő táplált. Ki tudtam állni magamért, megvédeni másokat és magamat, rájöttem, hogy nem olyan nagy baj egyedül lenni. Megtanultam kezelni a magányt. De ezzel csak a héj fele telt meg, később a pozitivitásból adódó képességeket a kpop adta meg. Azonban nekem mindez kellett, hogy elinduljak a teljessé válás útján, és bármennyire is volt fájdalmas, megérte.

Aki olvasta a tiszavirág-életű Ultraviolance nevezetű blogomat, az tudja, hogy egy darabig biszexuálisnak vallottam magamat. Idővel rájöttem, hogy ez csak amolyan kalandozás volt, bizonytalanság. Lezártam az ügyet, elfogadtam, hogy ez megtörtént (ugyan nagyon nehezen), és kijelentettem, hogy ilyen nekem nem kell több. Ez a dolog viszont szervesen kapcsolódik ehhez a korszakhoz, hiszen akkor volt aktuális, amikor a rockerségem is.

Az ebből fakadó folyamatos bizonytalanság, az első gimnáziumi évem és egyéb dolgok vezettek oda, hogy a zenében és az írásban kerestem a menedéket. Valójában még a nyelvi előkészítős évfolyam előtt vágtam bele az első blogomba, a Lost In Stereoba, ami egy All Time Low számról kapta a nevét, ezzel is arra mutatva, mennyire fontosak voltak nekem a bandák abban az időben. Mivel akkoriban ez a két fő dolog volt a mozgatórugóm, ezért mi másról írtam volna, ha nem a zenéről? Egyfolytában csak a zenéről. Különböző cikkeket írtam sokféle témában, amiket valamilyen módon én is megtapasztaltam. Később írtam már albumokról és új megjelenésekről is, de ahogy telt az idő, úgy lett egyre erőltetettebb az egész. A nyugati világban amúgy is lassabbak a visszatérések, így egy kicsit beleuntam ebbe az egészbe. Nem voltak olyanok, hogy nyári comebackek, vagy ilyesmi. Évek is eltelhettek, mire az ember kedvence valami apró hírt adott volna magáról.

Ami talán normális is, hiszen akkor kéne alkotnia egy művésznek, amikor ihlete van, nem pedig amikor a főnök úgy gondolja. Mégis akkor, abban a helyzetben ez többé már nem nyújtott nekem örömöt. Ráadásul, ha úgy vesszük, végre tudtam már a saját lábamon is állni. Miután véget ért az első kapcsolatom, még inkább el akartam hagyni az olyan dolgokat, amik rá emlékeztettek - márpedig abban a 4 hónapban mi szinte mindig mutogattuk egymásnak a kedvenc zenéinket. Újak felé kacsingattam, akiket korábban elítéltem, ilyen például Lana Del Rey, Marina and the Diamonds, Twenty-One Pilots, és a többiek, akik a rocker korszakom végén kapcsolódtak hozzám. Ők voltak az utórengései ennek az időszaknak, ami 2017 tavaszán jött el.

A napjaim nyugodtabbak lettek, rájöttem, mennyire fontos, hogy figyeljünk magunkra. Nyitottam a világ felé. Többé nem volt kedvem feketében járni. (Amúgy nem gondolom, hogy az ilyesmi komolyabban hatással lenne ránk, vagy legalábbis ez emberfüggő, de nekem annyi idő után jó volt újra színesben járni.) Már megvolt bennem az elhatározás, csak a löket kellett.

És akkor...

...felfedeztem a kpopot.

FOLYTATÁS HAMAROSAN

-------------------------------------------------------------------------

A cikk végére tartogattam ezt a különlegességet: A dalok, amik megmentették az életemet. Ez egy rovat neve a brit Kerrang! magazinban, és már a Lost In Stereo idejében is meg akartam írni különálló posztként. Mivel ez sosem valósult meg, ezért gondoltam majd most összehozom, ez úgyis kapcsolódik a témához. Íme hát az a 10 szám, amik eme időszakomban nagy hatással voltak rám.

1. Green Day - 21 Guns
Teljesen egyértelmű. Ez volt az a dal, ami mindig a csontomig hatolt. Sírtam rá sokat, de az inkább amolyan megnyugtató sírás volt, ami után az ember megbékél.

2. Twenty-One Pilots [konkrétan bármi] - Not Today; Stressed Out
A duót először nem szerettem, majd az első szakításom utáni időben hihetetlenül sokat segítettek. (Mondjuk igazából a kapcsolat közben is.) Úgy éreztem, végre valaki megért engem, ezért pedig nagyon hálás voltam nekik. Később aztán eltávolodtam tőlük, mert a dalaik emlékeztettek a rossz időkre, de szerencsére ezen sikerült túllépnem.

3. My Chemical Romance - Teenagers
Ez volt az első dal, ami megtetszett az MCR-től. Különösebb jelentősége nem volt, de valahogy felsőbbrendűnek éreztem magamat tőle, és ez tetszett.

Akkoriban kezdtem megbékélni magammal, és ez a dal sokat segített (már csak a címével is), hogy ne térjek le erről az útról. De amúgy is tudjátok mind, hogy a letlive. nekem a nyugati ultimate banda, szóval ezen nincs mit magyarázni.

5. Avenged Sevenfold - Dear God; Seize the Day
Az A7X mindig is egyik nagy kedvencem volt. Az összes dalukat imádom, de amikor szomorú voltam, ezen a kettőn mindig sírtam, és ez sokat segített. A segítségük nélkül nem tudtam volna rendesen kiadni magamból a mérgező érzéseket.

6. A Day to Remeber - The Plot to Bomb the Panhandle
Az ADTR-re ugyanaz igaz, mint az Avenged Sevenfoldra. Ezt a számot az első "majdnem-barát-os" csalódásom után hallgattam sokat, mert dühös voltam a fiúra.

7. Pierce The Veil - Dive In
Ez az a szám, amivel a PTV a budapesti koncertjüket nyitotta, és azt hittem, meghalok örömömben. Azóta is ha meghallom, az a pillanat jut eszembe.

8. David Bowie - Starman
Különös volt a kapcsolatom Bowie-val, hiszen azután érintett meg igazán a halála, amikor már vagy eltelt fél év. Sokat sírtam érte, két novellát is írtam emlékére, így tudtam őt igazán elengedni. A második írásomat ez a szám ihlette.

9. PVRIS - My House
A gondolatot, hogy biszex vagyok, Lynn, a banda énekesnője erősítette. Példaképemnek választottam, számai közül pedig ez volt a kedvencem. Szövege megérintett, főleg, amikor először szakítottunk a barátnőmmel. Azóta már csak viccből szoktam énekelni a refrén helyett azt, hogy "Haven't you heard? I'm not gay anymore"

10. All Time Low - Lost In Stereo
Nem különösebben élet, inkább "blogmentő", hiszen ez a szám adta az ötletet (na meg anya) az első oldalam címéhez. Nincs is ezen mit magyarázni.
-------------------------------------------------------------------------

2 megjegyzés:

  1. <333 most csak gyorsan ennyit, ill. hogy nagyon örültem a folytatásnak, és mint az előző résznél, most is nagyon jó volt nosztalgiázni ilyen közvetett módon is ^^ és már alig várom a kpopos részt, hehe :D

    VálaszTörlés