2019. február 8., péntek

Kpop Fanfiction Kihívás✏️✨ x Dóri

EPIK HIGH: HOME IS FAR AWAY
KILÁTÁSOK
by: Dora Haze


Szóval ahogy mondtam, drága nővéremet hívtam ki, akinek mivel nincsen saját blogja, ezért a FOTOSZINTÉZISen keresztül mutatja meg alkotását. Olvassátok szeretettel! ♡

Amber


--------------------------------------

Szabályok
1. Válaszd ki a kedvenc mv-det! (Ha nincs, vagy nem ismersz, kérj a kihívódtól!) ✓
2. Nézd meg a videó klippet, hallgasd meg a dalt felirattal is, és találj ki egy fanfictiont! (A fici lehet one-shot, vagy pár fejezetes történet is, tőled függ.) ✓
3. Írd meg és posztold ki a blogodra! (Persze mondd el, melyik mv-ről írtál, és miért épp arról.) ✓
4. A blogodon kérlek tüntesd fel a kihívás leírását, a szabályokat, illetve, hogy kitől kaptad a kihívást. ✓
5. Hívj ki legalább 3 bloggert! [gondolom nem baj, ha az ő esetében ezt kihagyjuk ^^" ]

Miért épp az Epik High?
Mivel irányomban – lévén nem vagyok blogger – csak félig-meddig hivatalosan érkezett el a kihívás, úgy gondoltam, csalhatok egy picit és k-pop szereplők helyett rappereket választok alapanyagul. Azért is éppen az Epik High két tagjára esett a választásom, mert az ő munkásságuk volt az első a koreai rap szcénából, amit felfedeztem magamnak, illetve mély benyomást is tett rám. Ez a dal, a Home Is Far Away pedig olyan lírai, a szövege olyan okosan megírt, mélyebb gondolatokat felvető egység és olyan tökéletes harmóniában áll a klippel, hogy lehetetlen nem tovább gondolni.

--------------------------------------


A dörgéssel egyszerre szólalt meg a telefon. Ma már tizenegyedik alkalommal – ugyanaz a rejtett szám. Bizonyára ugyanazzal az indokkal. Tablo keserű szájjal szívott még egy slukkot cigarettájából és felvette. A követelő, durva hang már előbb a fülébe zengett. 

- Remélem, nem feledkeztél meg a határidőről és érzed a szorítását. 

- Természetesen – felelte csendesen, mire a hívó fél azonnal, egy ronda orrszívást elvágva rátette a kagylót. 

Tablo lassan vette el füléről a telefont, arca, szeme a semmibe meredt. Valójában sokkal távolabbra és mélyebbre tekintett, mint azt a játszótér mellett elődelgő kamaszok és utcagyerekek, a hazafelé szállingózó munkás népek láthatták volna – ha észreveszik és egyáltalán foglalkoznak vele egy balsejtelmű és elkapott oldalpillantásnál többet. Tablo persze még ennyi csekély időcskére sem vett tudomást az anyagi világban őt körülvevőkről. 

Kezdett öntudatára ébredni, adott pillanatában és térbeli elhelyezkedésében úgy, mint mindenkori helyzetére a világban – és a cégnél. Tavaly előtt. Tavaly előtt óta tart ez az átkozott hadakozás a legmocskosabb emberi istenért, a pénzért, a hátulról fenyegetőn nyakához szorított penge reménytelenségérzetével. Ennek a hirtelen megvilágosodásnak, hogy ez ellen tenni kell valamit, ennek a belső és mindennél erősebb és egyre jobban formálódó felismerésnek a robbanása testét hirtelen, ideges és tettrekész felugrásra kényszerítette a rozsdásan nyekergő kis körhintáról, ahol addig ült. Olyannyira gyorsan pattant fel, hogy egy pillanatra meg kellett állnia összegezni váratlan, új gondolatait. Tétován körbenézett, megtapogatta zsebeit és elindult. 

A kihalt utcák fokozódó sötétjében mind jobban érvényesült a halovány utcalámpák gyér fényköre, az autók tompa zúgása pedig minden lépésnél egyre határozottabb lett. Az ég is minduntalan dörgött és zengett, remegett tőle az egész atmoszféra, a felhők a nyári éjszaka sötétjét megelőzve gyülekeztek, tolongtak Szöul felett. Tablo kitisztult fejjel, kissé aggodalmaskodva kémlelt körül, vajon tud-e fogni egy taxit. Két sarokkal odébb észre is vett egy parkoló autót, meggyorsította lépteit. Vérnyomása emelkedett, a tetterő hevítette lelkét és feszítette tempóját. 

Elhaladt egy buszmegálló előtt. A keskeny padon egy kopaszra borotvált fejű, fülbevalós alak bámult maga elé révetegen és valamit az üres taxikról mormolt. Halk, megnyerő hangja volt, Tablot meg is ragadta egy pillanatra és visszarántotta az emlékeit valahova egy órával ezelőtti beszélgetés vészjósló ígéretének előrevetített fantáziaképéhez. Persze a fantázia nem jó kifejezés, hiszen azért is ennyire végzetes ez az egész, elvégre több mint valóságos. Mindennél jobban szeretett volna megszabadulni ettől a hatalmas tehertől. Istenem, milyen messze van. 

 Az utolsó pillanatban egy iszogatástól dölöngélő fiatal pár csapott le a kiszemelt kocsira. Tablo felnézett az égre, a felhők már teljesen befedték a csillagok kontrasztos éji szőttesét. A vadászó állat éles szemével kapott új lehetőség után. Izmai megfeszültek és egy ugrással az épp lekanyarodó taxinál termett volna, ha nem éppen azon az utcasarkon fordul be az a nagydarab ember is, akinek így nekicsapódott. Majdnem fenékre is esett, de a nagy ember megfogta a karját. Olyan ismerősnek tűnt és olyan mindentudó, sajnálkozó pillantással nézett rá. Szája lomha eltátásán kívül Tablonak nem volt ideje másra, keze bocsánatkérő intése szólt helyette, elkapkodva. Átbukdácsolt a túloldalra, addigra végre fel is tudott egyenesedni. Ekkor viszont a céltalanság ütött szöget tudatába. Hova megyek, te jó ég. 

 Elborították a kétségek, hogy ugyan megteheti-e ő ezt csak úgy, súlyos következmények nélkül, hogy kilép. Méghogy ő lépjen ki, azt a Főnök nem hagyná. Ebből a bizniszből nincs kiszállás, nincs pihenés, nincs szórakozás. Számára nincs. A szenvedés az ő örök körforgása, míg a halálos kíntorna teljesen össze nem zúzza. Indulnia kell. Milyen messze van… 

 Elérni a csúcsra mennyivel egyszerűbb volt, ó istenem, milyen hamar beférkőzött a legmagasabb körökbe, milyen előkelő helyre küzdötte magát és az egészet micsoda szédítő sebességgel semmisítette meg egy különösen szerencsétlen ballépéssel, melyet rendíthetetlen vakmerőségében tett meg, mindenki figyelmeztetése ellenére a könnyen jött sikertől megrészegülten. Azóta is annak a fiaskónak a következményeivel küzd. Visszazuhant minden hierarchiák legaljára, éppen csak a megtűrt pondró szintjére, akit eltaposni csakis könyörtelenségből lehetetlen. Roskadjon rá előbb a világ minden szégyene és kényszerűsége, érezze tette súlyát, fizessen meg… utána talán. Talán szabadulhat. 

 Mintha nem tudnád megoldani ezt is, gyerünk, szedd össze magad. Egész eddigi élete mintha erre edzette volna, hogy az irreális elvárásoknak megfeleljen, hogy lábujjhegyen járva örökkön magasabbra nyúljon, mint amilyenre képes. Rohadt világ, gondolta. Sosem akkartam beállni a sorba, semmilyen sorba, most mégis irigylem az egyszerű barmot, aki még csak tudatában sincs, nem lehet a maga sorbanállásának. Mögöttem nincs senki. És mellettem se. De fölöttem… 

 … mindeközben megnyílt az ég és kövér cseppek áztatták a betont köröskörül. A börtönviseltek falhoz simuló mozgásával védekezve az esőtől haladt, haladt. Tudta, hogy el kell engednie ezt a kezet, a “cég” érdes, kemény kezét. Vicces azért, hogy cégnek nevezi magát ez a mocskos banda. 

 A véletlen, vagy az ő tudattalan, elmosódott kiútkeresése vezethette épp arra az útvonalra, melynek egyik elázott szegletében felismerte annak az alaposan eldugott sötét lyuknak a körvonalait, ahova tavaly még a Főnökkel és a sleppjével néztek be egy villanásnyi időre, természetesen üzleti ügyben. Hogy is hívták azt a kis kurvát, olyan titokzatos és hatalmas volt, valami… Seul-ki, á igen, milyen fellengzős. 

 Bevetődött a lepattogzó festékkel zöldre mázolt ajtón, leszédült a három kitaposott lépcsőfokon. Megemberelte magát és benyitott az egyedüli lehetőségként kínálkozó, valamivel igényesebb ajtón. Olyan határozottan tépte fel a kilincset, hogy a bent lévő Seul-ki apró sikolyt hallatott és vendége fejére kapta a takarót ijedtében. Tablo mintha nem is látott volna, verbálisan a nőre vetette magát. 

- Figyelj… adj nekem kölcsön háromszázat. Háromszázezret – cigarettára gyújtott, füstjét úgy fújta ki, ahogy a fuldokló kap levegő után. Magát cseppet sem zavartatva körbejárta a félhomályos helyiséget. Ujjaival végigválogatta a pultra szórt tablettákat, kivett közülük két szem altatót, egyet markába rejtett, egyet pedig a nő felé tartott, elkínzott arckifejezéssel, hogy – és ezt is. 

- Ezt is csak kölcsön? – futott Seul-ki szája gúnyos, mégis érthetetlenül megértő mosolyra. 

- Természetesen nem, bár visszakaphatod, ha akarod – felelte Tablo torz pofával. 

- Ugyan, tartsd csak meg. Mibe keveredtél? – hangjából egészen eltűnt a megvetés, mély, szimpátiaalapú szánalom szólt belőle. Tablo szája sarka reménytvesztett félmosolyra rándult, szeme fénye eltávolodott a szobácska szűkre szabott méretein túlra. Mielőtt még kikutathatta volna elméjéből a megfelelő választ, a vendég takaró alá fojtott krákogása kizökkentette. 

- Menjünk át – javasolta Seul-ki, karját a távolabbi sarok felé tárta. Bent gyertya égett, a polcon egy üveg gin. Levette onnan két fénytelen üvegpohár kíséretében – mindkettőt tele töltötte. Tablonak a harmadik pohár után végre megeredt a nyelve, összevissza zagyváltan ömlött ki a száján a sok minden, amit érzett és gondolt. 

- Ki akarok szállni. Elrontottam, végzetes hibát követtem el és most felzabál. Nem bírom tovább, adj háromszázat, csak kölcsön, esküszöm, ezt nem lehet… így nem, én nem… - és ezen szavak további értelem nélküli permutációi. Seul-ki arca egészen megöregesedett, s bár korábban csak egyszer találkozott Tabloval, az anyás gondoskodás erőt vett rajta, arca védelmező kifejezést öltött és hamar belátta, a kérdezősködéssel nem sokra megy, de talán egy figyelmeztetésparányt elejthetne, hátha valami csoda folytán mégis az elvetett gondolat táptalajává válik a férfi alkoholtól kipárolt agya. Remélhetőleg még idejében. 

Az a történet arról a magát Minthra Jinnek nevező fickóról igen nehezen jutott be eltompított tudatába, Tablo legközelebb már csak akkor vette észre magát, amikor a gyárépület egy hátsó ajtaja előtt toporgott, fejét megrázva próbálta életre kelteni magát kissé. Szokott mozdulatával átlapogatta minden zsebét, egyikben ott volt a háromszázezer. Ezzel tartozott a Főnöknek. És ironikus módon saját magának is. Ezzel befejezi, kiszáll, búcsút int, igen, az üres, elengedett kezeivel fog búcsút inteni. 

 Épp, mikor a kilincs felé nyúlt, kinyílt az ajtó. A jól ismert archoz tartozó vaskos test mintha egymagában közrefogta volna őt a folyosón, közben egy szót sem szólt hozzá. Gálánsan kinyitott előtte egy tolóajtót és határozottan be is tessékelte rajta. 

 Bent keserű füst és a fegyveres gengszterek savanyú izzadságszaga terült szét nyúlósan. Az igénytelen, mindenfélével teleaggatott társaságból kitűnt egy egyszerűségében elegáns, nagyvilági figura, gondosan nyírt körszakállas. Hellyel kínálta Tablot az alacsony dohányzóasztal másik oldalán, a bőrkanapén. 

 Félszegen ledobta magát, nyomban melléje ült kétoldalról két igen termetes és rosszarcú férfi, egyikük fogvájót szívogatott rohadt fogai hézagjaiban. Torz vigyort villantott, majd a főnöki helyet elfoglaló nagy emberre nézett. 

 Akiben Tablo ráismert azon az utcasarkon letarolt pasasra, pontosabban akiről az ő törékeny alakja konkrétan visszapattant az ütközés következtében. Ezért volt tehát ilyen ismerős, igaz, pontosan elhelyezni az emlékei közt még mindig nem tudta. Aztán bevillant valami arról a Minthra Jinről meg arról az alig tizenhét éves srácról, akivel akkor találkozott. Gyors agymunkával eggyé azonosította őket. 

- Megvan? – kérdezte az. Tablo teljesen összezavarodott. Hiszen a telefonba pár órával ezelőtt még nem ez a hang recsegett bele; ez a hang mély volt, nyugodt és halkan is erőteljes, az a fajta hang, amelyet nem kell felemelni a tekintélyért. Tétován kibogarászta a csomagot a zsebéből és az asztalra vágta. 

- Te vagy… Minthra Jin – ez elég esetlenül hangzott, a nagy ember finoman el is mosolyodott. Az az elnéző mosoly az utcasarkon. Bólintott. 

- Hogyan… én emlékszem rád, te… - hirtelenjében nem is találta a szavakat, pedig az a fiú akkoriban éppen ugyanarról beszélt, amit ő akart most mindennél jobban. Kiszállni. Minthra Jin szemöldöke kérdőn felszaladt. 

- Te ki akartál szállni, itt hagyni ezt az egész szart. Szabadságról beszéltél, aztán rejtélyesen eltűntél, én… - hirtelen belevágott a felismerés – úristen, én azt gondoltam akkor, biztos eltettek… de nem… és nem is szálltál ki, hanem… 

- Úgy van. Bizonyára te is rájöttél már, hogy innen csak kétféleképpen távozhat az ember, ezek közül az egyik értelmetlenül megalázó… 

- Mert ebben a mocsokban dagonyázni nem megalázó… - vágott közbe Tablo elkent szájjal – ha megbocsátasz – tette hozzá és cigarettáját, miután kivett magának egy szálat, Minthra Jin felé kínálta; az nemet intett. 

- … és a másik sem kifejezetten méltóságteljes, így az ember már inkább maradhat is. Majd megérted. Akit a társadalom egyszer kivetett magából, az már nem édesgetheti vissza magát. Különben is, mihez kezdenél – ezzel a kegyelemdöfésnek minősülő mondattal jóságos mosoly áradt szét vonásain. Az az utcasarki mindentudó, szánakozó mosoly… 

 Tablot letaglózta a rádöbbenés, hogy tulajdonképpen mennyire fél is egyedül maradni ebben a kegyetlen világban és hogy igen, igaza van ennek az embernek, már mindenki hátatfordított neki – aki pedig nem, annak ő előlegezte meg ezt a szívességet. Valóban nem lesz ennek vége soha? Ó, milyen átkozottul messze van… minden. Csak haza akart már térni az ő igazi valójához, de mindez olyan messze van már. 

 Megtörten, gyalog indult haza – a nagylelkűen felajánlott fuvart udvariasan visszautasította a hajnali friss levegőn tett séta áldásos hatásaira hivatkozva, Minthra Jin, az új nagyfőnök - megdöbbentő gyorsasággal vehette át a hatalmat… - áldását adta rá. Otthon bezuhant az ágyba, fejében ott kavarogtak az átélt élmények, mint egy rövidfilm a napjáról. Némely részletén csak felhúzta szemöldökét, máskor fejét a párnába szorította, mintha így gyorsabban felejthetne. De nem felejtett, csak vergődött. Vergődött, míg a kilátástalanság elviselhetetlenné fokozódott. Akkor kiturkálta zsebéből az altatót, bár őszintén nem sok reményt fűzött hozzá. 

 A reggeli órákban sikerült renyhe álomba szenderülnie az altató pirula keserű habjával a szája szegletében, amit egzaltált állapotában gyors, vizes leöblítés helyett rágcsálni kezdett, hogy fokozza a kellemetlenséget. Átaludta az egész napot, végre egy kis időre letehette a hatalmasra nőtt terhet.

VÉGE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése